Szatmári Réka, a magyar feminista mozgalom egyik újjáalapítója szeptember 3-án töltötte volna be 54. életévét.
Felsorolni is nehéz, hogy hányféle szerkesztőségben, szellemi műhelyben fordult meg élete során, hol szerzőként, hol korrektorként, szerkesztőként. Halála a független nyilvánosság szereplői között – ahol kiterjedt kapcsolatai voltak – megdöbbenést váltott ki.
Szatmári Réka a kezdetektől fogva részese volt a rendszerváltás után alakult egyik első nőjogi szerveződésnek, a Feminista Hálózatnak, ezután pedig sok civil ügyben vállalt szerepet: így részt vett a NANE munkájában, anarchista, háborúellenes és globalizációellenes tüntetésekre járt, de a korabeli Anyák Lapja magazinba is bedolgozott.
2007 és 2011 között a Szülők Háza Családi Központ és Bölcsőde Hálózat munkatársa volt, és a Szülők Háza Magazin egyik alapítójaként és főszerkesztőjeként dolgozott. Később megszűntek megélhetésének keretei, az Amaro Drom és más szellemi műhelyek.
Visszaköltözött a szüleihez, de lelkében mindig is pesti és józsefvárosi maradt – írják a barátok. Romajogi tevékenységét nem csak formális keretek között végezte: amikor megismerkedett Zsoltikával, az Erdélyből érkezett mélyszegény roma szülők 12 éves, iskolába sosem járt, siketnéma gyermekével, elintézte, hogy a fiú magyar állampolgárságot kapjon és felvegyék egy megfelelő oktatási intézménybe.
„Egy punk volt, lázadó, színes egyéniség, aki feszegette a határokat, provokatívan használta a nőiségét is a vállra ejtett ruháival, színes hajával. Kellett neki a pezsgés is, hogy albérletekben, kocsmákban eszmékről, gondolatokról vitázzon. Ezért is volt számára nyomasztó, hogy Szigetszentmiklósra, viszonylagos elszigeteltségbe kellett költöznie” – mondja Fris E. Kata, az Amaro Drom egykori főszerkesztője.
„Nem ebben a században kellett volna születnie, hanem a múlt század 10-es, 20-as éveiben,
ahol elvan egy lakásban, rengeteget olvas, fenntart egy szalont, s járnak hozzá egy csomóan, eszmét cserélnek, zajlik az élet.”
„Réka alól szerkesztőségeket romboltak szét azért, mert
az a társadalmi érzékenység és felelősségvállalás, ami őt foglalkoztatta, nem rendszerkomform”
– mondja Parászka Boróka, Szatmári Réka barátja. Az erdélyi újságíró szerint Réka tragédiája nem önmagában áll. „Az ő rendszerváltásnál induló generációja orra előtt elhúzták a mézesmadzagot, hogy így nézne ki egy szabad világ, egy otthonosan működő kultúra, de aztán minden összeomlik, és nem egyszerűen az van, hogy a periférián találod magad, hanem egyenesen rendszerellenségként ismersz magadra. Mielőtt elkezdtél volna élni, rájössz, hogy a szabad világnak, amiben hittél, vége, és még lehúzol 10-20 évet a szellemi-társadalmi nihilben. Most lezárult egy életút, beváltatlanul maradnak a kamasz reményeikkel a Rékához hasonló emberek.”
Parászka Boróka szerint Szatmári Rékát nagyon szerették az emberek, és ő is viszontszerette őket. „Akármilyen nagy baj volt körülötte, mindenkit meghallgatott és segített, közvetlen ember volt, utánanyúlt mindenkinek.
Ilyen, amikor valaki újratermeli a szolidaritást a maga hálózatain keresztül.
Rékával egyik percről a másikra otthon lettél a világban.”
„Annyi jó ember van a világon… A szívemben rózsaszín képkeretbe tettem az arcotokat!” – írta egyik utolsó bejegyzésében Szatmári Réka.
Búcsúztatója szeptember 11-én lesz a Fiumei úti temető szóróparcellájában.
