A doboz az könnyű, a szél meg, ha erős, könnyedén felkaphatja a kartondobozból eszkábált űrhajót, de ez egyáltalán nem zavarta azokat a gyerekeket, akik megjelentek a Szabad Játékért Egyesület (SZJE) és a Kesztyűgyár Közösségi Ház Karton utca, Doboz tér című eseményén múlt hét csütörtökön. A késő tavasz még villantott nekünk egy meleg, de annál szelesebb délutánt, de ez nem tántorította el a családokat az aktív részvételtől, sőt az aprók (olyan nullától ötéves formák), ha lehet, még jobban felvillanyozódtak attól, hogy az időjárás is beleszól a folyamatokba.

A téren 20-25 gyerek mélyült bele a kreatív nyiszitálásba, ragasztgatásba, de csatolt részeik, azaz a szülők (főleg az apukák) is lelkesen bontakoztatták ki gyermeki énjüket a dobozok között, nyilván ők is beszálltak a buliba. Az avatatlan, téren áthaladó személy a hétköznapi rend megbomlását perceptuálhatta, asszociációs mezőjébe akár egy lomtalanítás emlékképe is beszüremkedhetett, de a minimális, éppen csak szükséges kontroll mellett zajló foglalkozásoknak ez szükséges velejárója, mint ahogy az is, hogy a gyerekek ide-oda cikáznak a területen, ki egy nagyobb terv (például űrhajóépítés) megvalósításának szándékával, ki pedig pillanatnyi ingereinek engedelmeskedve.

Bogyó Virág, az SZJE egyik tagja szerint a gyerekek élvezik, ha bizalmat kapnak abban, hogy hogyan működjenek a játék igencsak tág keretei között: „például pont itt volt egy kiscsaj, aki a sniccert akarta használni, és látszott, hogy kell neki az az öt perc, amíg belejön, de ha hagyod neki, hogy ráérezzen, akkor már fogja tudni használni ezt az eszközt is”.

És valóban, a kés-villa-olló kezdetű mondás némileg zárójelbe kerül az SZJE eseményein: „ha pont annyi felelősség van rajtuk, amennyit a gyerek vagy a helyzet megkíván – nyilván nem adsz egy ollót a másfél éves kezébe, mert kihadonássza a szemét –, akkor oké. Érdemes a felelősség maximumát megadni nekik, és nem a minimumát, mert ha túlinfantilizáljuk őket, akkor benne maradunk egy furcsa, felesleges óvó szerepben – akár szülőként, akár foglalkoztatástartóként” – ezt már Rácz Rebeka mondja, szintén az SZJE színeiben.

„A terek, amik a gyerekeknek vannak építve, egy nagyon-nagyon túlféltős logikára épülnek, meg a túlbiztosításra, másrészt meg a szülői viselkedés is eléggé ilyen irányba változott” – teszi még hozzá, és ő is kitért a bizalom fontosságára: „ha elkezdesz bízni a gyerekekben, akkor ezt ők is érzik, és akkor valahogy működik az egész. Ha nem azt érzik, hogy állandóan a nyomukban van a szülő, akkor azáltal azt üzenjük nekik, hogy megbízunk abban, hogy ők saját belátásuk szerint csinálják a dolgukat,

Ekkor egy kislány lép egy meglepő ügyességgel megformált karton WC elé, láthatóan a használat szándékával, az alkalmatosság azonban nyilvánvalóan csupán élethű (a jó kerti budira hajazó objektumról már csak a szív alakú kémlelőnyílás hiányzott), az igazi WC-k a Kesztyűgyár falain belül találhatók meg: „kicsim, a mosdók bent vannak” – helyezi képbe a gyermeket anyukája.

„Nem mi irányítjuk most az egész délutánt, hanem hagyjuk őket gyereknek lenni, ezeken a nyitott végű játékokon (olyan elfoglaltságok és eszközök, amelyeknek nincsenek szigorú szabályaik, előre meghatározott céljuk vagy használati utasításuk) keresztül, ha túlinfantilizáljuk őket, akkor benne maradunk egy furcsa, felesleges óvó szerepben” – mondja a zsivaj közepén Gelb Eszter, a Kesztyűgyár kulturális menedzsere. „Ahogy igazából gyerekek voltunk mi is – én például a 80-as években –, nem álltak fölöttünk a felnőttek, hogy hogy kell jól kikapcsolódni, most is csak felkínáljuk nekik a tereket, egy-két eszközt, amiket szabadon használhatnak. Ha ahhoz van kedvük, akkor színeznek, vagy pingpongoznak, fociznak, vagy esznek egy kicsit (a Kesztyűgyár épületében is futottak még programok).

„A gyerek abszolút flow-ba került, és ez az, ami hiányzik alapvetően az oktatási vonalon. Legyen valami szabad élmény, kibontakozási lehetőség” – mondja Bálint, aki Újlipótvárosból ruccant át gyermekével és annak kis haverjával – a flow-élmény az elme működésének egy olyan állapota, melynek során az ember teljesen elmerül abban, amit éppen csinál. „Ők megteremtik a lehetőségét annak, hogy a gyerekek szabadon alkossanak. Míg az oviban például egy festés, rajzolás az úgy néz ki, hogy akkor ne legyen koszos ez, vagy az, meg hogy vigyázz a ruhádra, itt meg az van, hogy akkor ha túlinfantilizáljuk őket, akkor benne maradunk egy furcsa, felesleges óvó szerepben.”

Bálint szerint a SZJE eseményein természetes mederben folynak a dolgok: „most is láthatod, hogy itt senki nem kesereg azért, hogy hull a forgács, meg mindenféle kartondarabok repkednek az utcán”.

A kellemesen kaotikus-kreatív esemény végét az SZJE acélkék mikrobuszának megjelenése jelezte, a dobozok – maradványok lassan mind eltűntek a jármű rakterében, a színes filcek, kréták, ragasztók, ollók is mind-mind „elpakolásra kerültek”, a remélhetően kellemesen elfáradt palánták és szüleik pedig hazafelé vették az irányt, egy jó hangulatú, szeles, lázas igyekezettel végigdobozolt délután emlékével.

Fotók: Huszár Boglárka