„A szerencsén is múlik, hogy az ember mikor találkozik olyanokkal, akik hívják további munkákra” – mondja pályájáról Szabados Luca. Egyértelműnek tűnt, hogy jelmeztervező lesz, hiszen már a gimnáziumi drámacsoportban is ő varrta a jelmezeket az előadásokhoz. Akkor ismerte fel, hogy ez egy szakma, és tudatosan kezdett készülni az egyetemi felvételire. Rögtön az érettségi után fel is vették a Képzőre jelmez- és díszlettervező szakra, ami a sokszoros túljelentkezés miatt nagy dolognak számított.
Az ott töltött évek azonban kiábrándítóak voltak: nem volt a képzés mögött koncepció, hiányzott a gyakorlati tudás, és az oktatók is azt sugallták, hogy ez a pálya nehéz és szenvedéssel teli. Ez a negatív tapasztalat évekre elvette a kedvét attól, amit korábban biztosnak gondolt.
Végül a kísérletező, függetlenszínházas közeg húzta vissza a szakmába. Olyan társulatokkal kezdett el dolgozni, mint a TÁP Színház vagy a Pneuma Szöv., ahol a színház, a képzőművészet és a közösségi művészet határterületein mozgó alkotások készültek, és a projektek nagy része a kerületben történt. Ezekben a munkákban aztán elkezdte
megtalálni azt az örömöt, amit az egyetem elvett tőle.
Ennek az alternatív színházi közegnek köszönhető, hogy ma már kőszínházakban dolgozik. Ez is a véletlenen múlt: Gáspár Ildikó rendező látta az egyik Trafóban játszott darabban a munkáját, majd megkereste, hogy dolgozzanak együtt az Örkényben. Az pedig, hogy elkezdett egy jó nevű kőszínházban dolgozni, hozta is magával a többi munkát – mondja.
„A jelmeztervezés alkalmazott művészet, akkor működik jól egy jelmez, ha meg tudja támogatni azt, amin a többiek is dolgoznak, passzol a rendezői koncepcióba, nem megy ellene a díszletnek.” Az, hogy mennyire kap szabad kezet egy-egy munkája során, függ a rendezőtől és az előadástól is. Az extrémebb dolgok mindig közös ötletelésből születnek, mondja. Ilyen például az Örkény színházban jelenleg is futó Szabó Magda Az ajtó adaptáció, amiben a rendező által megadott hívószó a „furcsa koncert” volt. Így kaptak helyet a darabban a 60-as évek space age divatját követő latex ruhadarabok és a különösen kinéző figurák.
Gáspár Ildikó külföldi rendezései alkalmával rendre viszi magával a magyar alkotótársait is, így adódott lehetősége Szabados Lucának Svédországban, Lettországban, Németországban, és most éppen Ausztriában dolgozni. Ezekben az intézményekben a hazai viszonyokhoz képest sokkal komolyabb műhelyhálózat áll a produkciók mögött: cipészek, fejdíszkészítők, parókások dolgoznak a jelmeztervezőkkel. Úgy „nagyon más dolgokat lehet kipróbálni, ha helyben van rá ember” – mondja.
Itthon ezzel szemben a legtöbb színháznak már nincsenek műhelyeik, sőt azok az intézmények, ahol Szabados Luca dolgozik, eredetileg nem is színháznak épültek, így a színpadtechnika és a rendelkezésre álló tér is korlátolt, ezért vizualitásban is másként kell gondolkodnia.
Ettől függetlenül, akár itthon dolgozik, akár külföldön, egy jelmeztervező mindennapjai nagyon mozgalmasak. A tervezés első fázisa inkább otthoni munkát jelent rajzolással, inspirációs képek gyűjtésével, ezt követik az egyeztetések a munkatársakkal, majd a beszerzés-kivitelezés. A folyamatok közben állandó a mozgás a színházak, varrodák és boltok között. A főpróba hetében már végig jelmezben játszanak a színészek, akkor már ő is folyamatosan a színházban van. Ilyenkor jönnek a váratlan helyzetek, amiket azonnal meg kell oldani. Ezek lehetnek jelentésbeli vagy esztétikai kérdések, de pusztán praktikus szempontok is, például ha kiderül, hogy nincs elég ideje a színésznek átvenni valamit, akkor össze kell vonni a két jelmezt.
Ritka, hogy csak egy előadásban dolgozzon egyszerre, jellemző, hogy több munka fut párhuzamosan, különböző fázisaiban. „Ezt csak szabadúszóként lehet csinálni.”
Fotók: Mile Máté
