„Senki nem hiszi el, hogy 90 éves vagyok” – mondta mosolyogva Vereckei Ferenc, amikor megérkeztünk hozzá századosnegyedbeli otthonához Oláh József képviselővel, hogy megköszöntsük születésnapja alkalmából. Nyár elején töltötte be a kilencvenet, de akik ismerik mind azt mondják róla, egy nappal sem tűnik többnek hetvennél. Nemrég nyaralni voltak, ott is az „öreg Vereckeit” keresték, miközben senki nem gondolta volna, hogy éppenséggel ő az.

Hogy az önkormányzattól felkeresték, különösen meghatotta. „Az elmúlt kilencven év alatt sok mindenen keresztülmentem. Élmények híján telt a gyermekkorom, mert a legrosszabb időben, a háború alatt nőttem fel. Most pedig
ettől nagyobb örömet, hogy az emberrel törődnek,
el sem tudok képzelni. Olyan ez, mint a mesében: tízmillióan vagyunk, és ebből a Vereckei Ferencet is felköszöntötték! Olyan boldog vagyok! Jólesik, hogy gondoltak rám” – mondta.
Nagykanizsáról Józsefvárosba
Vereckei Ferenc Nagykanizsán született és nőtt fel. Tizenhat évesen költözött fel a nővére után a Századosnegyedbe. Akkoriban Juranics-telepnek hívták a városrészt, amit még az 1920-as években az Erdélyből érkezett menekültek számára építettek. Érkezése után három hónappal ismerte meg későbbi feleségét, aki szintén a környéken lakott. Azóta jóban-rosszban együtt vannak, hatvanhat éve házasok.
Vereckei Ferenc autószerelőként kezdett, dolgozott a TEJÉRT-nél, később magánvállalkozónál, majd az ERDÉRT-nél. Munkáját mindig megbecsülték, legalább hat kiváló dolgozói oklevelet kapott, mondta büszkén.
Az élet egy nagy kaland
A család számára fontosak voltak a közös nyaralások is. Hosszú éveken át jártak Zánkára, egy csereüdülésnek köszönhetően Németországba is eljutottak. „A maszeknál dolgoztam. Feleségem telefonált, pedig meg volt beszélve, hogy ott nem zavar, mert vagy a kocsi alatt vagyok, vagy bármi, nem tudok a telefonhoz jönni. A maszeknál nem a telefonálással ment el az idő. Meg voltam rökönyödve, hogy hív, előbb meg is ijedtem, hogy baj van. Akkor mondta, elmehetünk Németországba, Dortmundba nyaralni ugyanazon a pénzen, mintha Zánkára mennénk.” A németországi kiruccanás aztán életük egyik legnagyobb kalandja lett. A szállások kiosztásánál a fenyves erdő kellős közepében került nekik faház, tele mindenféle modern holmival. „Mikor fütyült a teafőző, majd kiejtettem a poharat a kezemből, azt sem tudtam, mi lehet az a hang.”



Vereckei Ferenc bármerre járt, jókedvet vitt útitársai körébe. Nem volt ez másként a németországi nyaralás során sem. „Volt, hogy lovasfogattal mentünk be a városba, mindenki velem akart utazni, mert olyan jó hangulatot csináltam. Nekiálltunk énekelni. Úgy daloltunk, hogy majd kidűlt a nadrágunk. És amikor beértünk Dortmundba, kinyíltak az ablakok, és tapsoltak nekünk az emberek.”
A németországi nyaraláskor történt szintén, hogy hajóval utaztak és zálogosat játszottak. „Mit érdemel az a bűnös, akinek a zálogja a kezemben van? Tette fel a kérdést a játékmester. Azt mondták, csókot kell adnia a hajós kapitánynak. Kihúzták az én zálogomat. Rögtön megindultam az irányítás felé, kinyitottam az ajtót, és a szakállas kapitányt azonmód megcsókoltam. Úgy elcsodálkozott, azt sem tudta hirtelen, mitévő legyen. Mikor megtudta, miről van szó, úgy nevetett,
onnantól kezdve kacskaringózva ment a hajó is.”
„Nagyon szeretem a jó társaságot” – mondta Vereckei Ferenc. Történeteiből is hamar kitűnt, hogy szeretett az emberek között lenni. „Mindig az volt a vágyam, hogy ez így is legyen, nekem ez nagyon jót tesz.”
A életkedve kilencvenévesen sem hagyta el. A minap rosszul lett, és be kellett feküdnie a kórházba kivizsgálásra. A nővérek egymás után nyitottak be a szobába, ahol ő feküdt. Előbb az ablak felé néztek, mintha keresnének valakit, majd rá, és már csukódott is vissza az ajtó. „Mikor az ötödik jött, nem bírtam tovább cérnával, megkérdeztem, mi abban az érdekesség, hogy előbb előre néznek, aztán rám. Senki nem hiszi el, hogy maga kilencvenéves, érkezett a válasz a nővérkétől.” A mellette fekvő nyolcvanéves Sándort is azzal szekírozta a felesége, legalább olyan jól kellene tartania magát, mint neki.
Virágok és halak
Nyugdíjasként sem szeret tétlenül ülni. Feleségével együtt gondozzák a kertet, amelyet dáliák, rózsák, muskátlik, rézikék, kukacvirágok és örökzöldek díszítenek. „Én virág nélkül ki sem bírnám” – mondta. „A virágok gyönyörködtetnek és meghálálják a legkisebb gondoskodást is.”
Vereckei Ferenc szerint a nyugdíjas évek csak annak válnak monotonná, aki nem talál magának elfoglaltságot. Náluk mindig akad tennivaló: kimennek a kertbe, tesznek-vesznek a ház körül, vagy a házban –
folyton mozgásban vannak.

A kertészet mellett a horgászat a másik nagy szenvedélye. Nemrég a fiával is pecázott, és egy nyolckilós pontyot fogott. A kilencvenedik születésnapjára egy fényképes emlékkel lepték meg horgásztársai, a képen a „nagy fogással” látható. A hozzá írt szöveg különösen megérintette. Abban – többek között – kitartásáért is méltatták.
Verssorokban őrzött emlékek
Fiatalabb volt még, amikor elkezdett verset írni. Akkor is versírásba fogott, amikor megkapta a katonai behívóját, de szerelmes versei is születtek bőven. Ezekből mára alig maradt fenn néhány, többnek a szövegére már ő maga sem emlékszik pontosan, viszont jó párat fejből tud a mai napig. Manapság már ritkán ír. „Az ihlet ugyan jön, de nagyon kevés ideig marad, mire a papírhoz érek, sokszor el is illan” – mondta.
Repülnek az évek
Két gyermeke van, a lánya már nyugdíjas, a fia még dolgozik. Hat unokája és egy tizennyolc éves dédunokája is van. Fiával különösen jó a kapcsolata. Ötvenéves kora körül figyelmeztette őt arra, töltse minél tartalmasabban az idejét, mert „ötven felett bizony elkezdenek szaladni az évek”. Évekkel később a fia egy alkalommal fel is hozta a korábbi beszédtémát, amiről akkora az öregebb Vereckei már meg is feledkezett. „Azt mondta, igazam volt, fel sem tűnt neki, és hipp-hopp ötvenhét éves lett.”
Vereckei Ferenc a hosszú élet egyik titkát a mértékletességben látja. Ötvenéves kora körül orvosi tanácsra teljesen lemondott az alkoholról, a dohányzást ugyan sose próbálta, de úgy véli, attól sem árt tartózkodni, az egészséget meg kell becsülni.



Ugyanakkor legalább annyira fontosnak tartja azt is, hogy legyen valaki az ember mellett. „Mindenkinek elkelne egy ilyen boszorka” – mutatott közben humorral és szeretettel feleségére, akivel nagyot nevettek a kijelentésen. „Bármi történt velünk, mindig számíthattam rá.”
Fotók: Huszár Boglárka
