„Úgy látom, hogy zajlik a saját kezűleg készített holmik reneszánsza, vele párhuzamosan pedig erősödik a »ne dobd ki, javítsd meg!« szemlélet is” – mondta Tóth András a MűhelyeM egyik alapítója. A Hock János utcában február végén megnyílt közösségi barkácsműhelybe bárki betérhet, aki saját kezűleg készítene vagy javítana meg valamit, vagy épp segítségre lenne szüksége egy régebbi tárgy rendbehozatalához. A több helyiségből álló szuterén üzlethelyiségben asztalosmunkára, elektronikai eszközök szerelésére és biciklijavításra alkalmas munkaállomások is vannak, amelyek kibérelhetők.
Tóth András a XVI. kerületben nőtt fel, ahol természetes volt, hogy a házak alatti garázsokban, pincékben mindig bütykölnek valamit. A belvárosba költözött, ami viszont híján van az olyan tereknek, ahol a kreatív energiáit szabadon engedve a hobbijának hódolhatna. „Sokszor volt olyan, hogy tök szívesen megcsináltam volna egy kisebb bútort, csak épp se helyem, se szerszámom nem volt hozzá. Akár csak egy polc elkészítése is komoly felfordulást okozhat egy kis lakásban. Nem túl ideális, amikor por és festékszag borít be minden négyzetcentimétert” – mondta.
A MűhelyeMet barátjával, Velő Dániellel alapította. A műhely létrehozásának gondolata egy beszélgetésük során merült fel, amikor Dániel a munkaállomások bérlését vetette fel az óradíjas zenei próbatermek mintájára, András pedig azt ecsetelte, zavarja, hogy egy-egy otthoni munkához vagy meg kellene vásárolnia egy drága gépet, amit aztán alig használ, vagy ismerősöktől kellene kölcsönkérnie.
Nem kell hozzá érteni
A műhelybe érkezők egy része pontos tervvel jön, és önállóan dolgozik, mondta András. Sok érdeklődő viszont épp azért lépi át nehezen a küszöböt, mert attól tart, hogy hozzá nem értőnek nézik. „Kicsit olyan ez, mint egy konditeremben. Az ember fél segítséget kérni, mert azt gondolja, hogy mindenki más tudja, mit és miért csinál körülötte” – mondta András.
„Nekem persze épp azt kellett megtanulnom itt, hogy ne szóljak bele kéretlenül más munkájába, ugyanakkor azt sem szeretném, ha valaki használhatatlan tárggyal távozna tőlünk. Arra törekszünk, hogy
itt senki ne érezze kellemetlenül magát azért, mert nem tud egyenesen fűrészelni,
nem ismeri a megfelelő csavart, vagy csak homályos elképzelése van arról, hogyan is kellene elkészíteni egy sámlit.”
A gépparkot folyamatosan bővítik. András gyakran maga is barkácsol a műhelyben, bútorokat, dísztárgyakat készít, forraszt, lámpákat épít, és közben kiderül számára is, milyen szerszám hiányzik még az egyes állomásokról. Nem akarnak profi asztalosüzemet létrehozni, de azt szeretnék, hogy az alapvető otthoni használathoz minden szükséges eszköz elérhető legyen náluk. A szerszámokat ki is lehet kölcsönözni. Ez a szolgáltatás még kevésbé ismert, mert a hagyományos kölcsönzők inkább nagy, ipari gépeket adnak bérbe szakembereknek, mondta.
Az asztalos műhelyben áll egy régi rádió. András kibelezte, fényeket szerelt bele, hangszóróval és csatlakozóval látta el. Nem lett tökéletes, mert az egyik hangszóró nem működik, de ez korántsem zavarja. „Ha valaki elkészít itt egy polcot például, nem biztos, hogy kevesebből jön ki, mint egy boltban vásárolt darab. Sőt, az sem biztos, hogy szebb lesz. De az biztos, hogy egyedi lesz. Szerintem nem az számít, hogy hibátlan végeredményt kapjunk, hanem maga az alkotás folyamata: az ember elmerül a munkában, és a végén ott marad előtte valami kézzelfogható. És egy saját készítésű tárgyról később nemcsak azt lehet elmondani, hogy hol vették, hanem azt is,
hogyan készült és ki dolgozott rajta, lesz története.”
Műhelyből közösség
Andrásék nem szeretnék, hogy a műhely kizárólag az asztalos- és szervizelési munkákra korlátozódjon. „Bármilyen alkotó tevékenységnek szívesen helyet adunk.” Festéköntő foglalkozások is zajlanak náluk, lesz vászontáskafestés, újrahasznosított anyagból táskavarrás, de gyerekprogramokat és ünnepekhez kapcsolódó workshopokat is terveznek. „Ötletből egyelőre több van, mint időből”, ezért most azt próbálják eldönteni, melyik irányba induljanak.
A MűhelyeM ajtaja azok előtt is nyitva áll, akik csak körülnéznének, ismerkednének a hellyel, de a srácok attól sem idegenkednek, ha a látogatók különféle ötletekkel állnak elő. Egy környékbeli hölgy például közös használatra ajánlotta fel a varrógépét. Most költözött új lakásba, ami kisebb mint a korábbi volt, és már nem fér el benne kényelmesen a jó szolgálatot tett eszköz úgy, hogy még dolgozni is lehessen vele. Arra gondolt, ha a fiatalok igényt tartanak rá, mindenki nyer az üzleten, hiszen így számára is lenne egy hely, ahol varrni tud, közben pedig mások is használhatnák a gépet.
Volt, hogy egy idősebb férfi a harminc éve vásárolt kihajtható székével állított be a MűhelyeM-be. Letört az egyik csapja, nem lehetett kinyitni, a tulajdonosa nem akarta kidobni, de nem tudta megjavítani sem. „Kicseréltem a hibás alkatrészt, a szék pedig ismét használható lett. Pénzt persze nem kértem azért, mert befúrtam egy csavart, de cserébe jót beszélgettünk” – mondta András. Egy másik alkalommal egy kisgyerekes anyuka kért segítséget. A babakocsi kereke szorult, azt kellett helyre pofozni. Volt, aki a felettük lévő társasházból ugrott le hozzájuk, hogy a régi partvisnyélből karókat szabdaltasson. Egy idősebb hölgy pedig, aki tizenkét unokája számára jobbára az adományboltban vásárol ajándékot, azért tért be, hogy segítsenek neki, milyen elemeket szerezzen be az egyes játékokhoz.
Andrásék számára fontos a közösségi szemlélet, ezért nemcsak olyan programokban gondolkodnak, amelyekből közvetlenül bevételük származik. Például a műhely elé
egy nyilvános bicikliszerelő-állomás kihelyezését tervezik,
ahol az alapvető javításokhoz szükséges szerszámok bárki számára elérhetők lesznek teljesen ingyen. Emellett azt is szeretnék, ha a műhely körül olyan közösség alakulna, amelynek tagjai együtt ügyködnek, barkácsolnak, tudásukat és ötleteiket is megosztják egymással. „Azt szeretnénk, hogy a MűhelyeM ne csupán egy óradíjért bérelhető munkaterület legyen, hanem egy találkozóhely is.”
Fotók: Mile Máté
