„Két dologra lehet felhasználni a rácsokat: egy életen át sajnáltatod magad, vagy szembenézel önmagaddal. A változás egyik feltétele, hogy az ember ne mentségeket keressen, hanem vállalja a felelősséget azért, amit tett” – mondta Zoltán a Kesztyűgyárban szervezett, szeptemberi Börtön Cafén. Az eseménysorozat az Együtt az újrakezdésért – támogató közösség a Józsefvárosban program része. A FECSKE, a Magyar Helsinki Bizottság és a Hazavárunk Alapítvány a Józsefvárosi Önkormányzat partnerségével közösen indított projektet a Fővárosi Szociális Közalapítvány támogatja.

A beszélgetéseken szabadultak, büntetés-végrehajtásban dolgozók, segítő szakemberek, hozzátartozók és érdeklődők oszthatják meg egymással történeteiket, tapasztalataikat.

Ki az igazi áldozat?

Csalás miatt ültették le még a kilencvenes években Zoltánt. Sosem tagadta bűnösségét, négyéves büntetését azonban túlzónak érezte. „Rá kellett jönnöm, hogy ebben az egészben nem én vagyok az áldozat, hanem a feleségem, aki öt kisgyerekkel maradt kint, és kénytelen helytállni a rásütött stigmával, hogy egy börtöntöltelék a férje.” A fogvatartás alatt több mint kétezer levelet váltott szeretteivel, akikkel hónapokon át nem is találkozhatott. „A gyerekek igyekeztek jól teljesíteni, mert rájöttek, hogy ha a környezetük azt látja, minden rendben van körülöttük, senki nem kérdez rá, hol van az apjuk, mert nem is feltételezik, hogy nincs jelen.” 

Szabadulása után hónapokig szinte ki sem mozdult az otthonukból. „Úgy éreztem, mintha a mocskos börtöntöltelék felirat ott villogna a homlokomon.” A börtönben megtanulta, hogy az igen az igent jelent, a nem pedig nemet, ehhez tartja magát azóta is.

Mi vár a szabadulás után?

„Bepaliztak, de tudtam róla” – mondta egy volt fogvatartott nő. Majd három évet töltött börtönben, egy nem erőszakos bűncselekmény elkövetéséért. „A börtönőröket nem érdekli, ki vagy, mindenkit bűnösként kezelnek, úgy is bánnak az emberrel. A rabtársak is uralkodni akarnak a másikon.”

A legnehezebben az önrendelkezés elvesztését élte meg. „Odabent nem akkor mész el vécére, amikor akarsz, hanem amikor engedik.” Bár a barátai elfordultak tőle, volt hová hazamennie, a családja kitartott mellette. Munkát csak kínkeservesen kapott. Aki börtönviselt, akár évekig nem kaphat erkölcsi bizonyítványt. Márpedig azt a munkáltatók nagy része kér, „még a takarítócégek is”, mondta.

A több nyelven beszélő közgazdásznak végül sikerült takarítóként elhelyezkednie. Ma már ügyfélszolgálatosként dolgozik, és egy gyermekotthonos fiatalokat felkaroló szervezetnél segítő. „Én kaptam második esélyt az újrakezdésre, szeretném, ha ők is kapnának.”

Megküzdési stratégia híján

„Egyetlen célom van: ha kijutok innen, megölöm azt, aki idejuttatott, aztán felkötöm magam, vagy itt rohadok meg” – mondta Tamásnak a tizenegy év börtönre ítélt fiatal férfi, akivel a börtöncursillók alkalmával találkozott. „Mikor Krisztus szeretetének átadásáról beszéltem, Róbert az előadás után odajött hozzám, és azt mondta, ő is szeretne szeretetet adni, de nem tudja, hogyan kell, benne csak bosszúvágy van.”

Tamás később Róbert kapcsolattartója lett, idővel „valamiféle apapótlóvá” vált számára. Tamás és felesége, Klára, fiukként gondoskodtak Róbertről. Szabadulása után lakhatást és munkát is biztosítottak neki. A börtönévek alatt bátorították és segítették, hogy tanuljon. Róbert leérettségizett, majd szakmát és jogosítványt is szerzett. Azt tervezte, hogy fiatalkorú fogvatartottakkal foglalkozik majd, „hogy ne legyenek olyanok, mint ő”. A FECSKE munkájába is bekapcsolódott sorstárssegítőként.

Később Róbert lesérült, otthagyta a munkáját, közben súlyos szerelmi csalódás érte. „Azt mondta, először érezte úgy, hogy szeret, nem pedig kihasznál egy nőt.” Egészségügyi problémái miatt padlóra került, és egyre inkább eltávolodott Tamáséktól. A házaspár csak utólag értette meg, a férfinak nincsenek megfelelő megküzdési stratégiái a nehéz helyzetekre, ezért sajnálják, hogy nem fogadtak mellé időben segítő szakembert. „A személyisége megakadt ott, amikor bekerült a börtönbe.” Most abban bíznak, hátha elfogadja a felé nyújtott segítő kezet ismét.

Fegyelem a reintegráció mellett és ellen

„Ha megnézem a bűncselekményét, akkor már nagy valószínűséggel előítélettel fogom kezelni a fogvatartottat. Hogyha eltekintek attól, és a mögötte lévő embert nézem, akkor sok mindent el lehet érni a börtönben” – mondta Budai István, a Balassagyarmati Fegyház és Börtön 2021-ben leköszönő parancsnoka, aki harminchárom évet töltött a büntetés-végrehajtásban.

Szerinte a jogszabályok lehetőséget adnak arra, hogy a büntetés-végrehajtás egyszerre szolgálja a társadalom védelmét és az elítéltek visszailleszkedését is. A gyakorlat azonban ennél plasztikusabb, sok múlik azon, mik az aktuális politikai elvárások, és milyen szemléletet képvisel az adott intézet vezetője. Ahol a rend és a fegyelem a vesszőparipa, könnyen háttérbe szorulhatnak a szabadulás utáni életre felkészítő programok, magyarázta.

Nem vitatja Budai István sem: előfordul, hogy szigorra lehet odabent szükség. „Amikor bevezették a telefonálási lehetőséget, minden körleten volt egy telefon, amit szabadon használhatott mindenki. Minekutána néhány elítélt azzal szórakozott, hogy bombariadóval fenyegette meg a bíróságot, korlátozni kellett a lehetőséget.” Szerinte az ilyen esetek jól mutatják, hogy az egyes visszaélések olyan szabályokat eredményezhetnek, amelyek a többieket is érintik, és a családdal való kapcsolattartást is megnehezítik.

A börtönévek nemcsak a fogvatartottat, hanem a családját is megterhelik. „Kevesen döbbennek rá arra, amire Zoltán is, hogy nem ők az áldozatok, hanem a családjuk.” Egy elítélt egyszer azzal kereste meg, ballag a gyereke, fontos lenne, hogy ott tudjon lenni. Amikor megkérdezte tőle, kik a gyereke barátai, melyik tantárgyakat szereti, „és miért mondta az asszonynak a múlt héten, hogy küldjön be két csomagot annak ellenére, hogy az elmondta, nincsen pénz”, nem tudott válaszolni. Budai István szerint a fogvatartottnak is tennie kell azért, hogy megmaradjon a kapcsolata a családjával, főleg, hogy az az egyik legerősebb kapaszkodó a bent töltött évek alatt és a szabadulás után is.

Mit tehet a börtön?

A reintegráció azt jelenti, hogy a börtön nem csak bünteti és őrzi az elítéltet. Fel kell készítse őt a szabadulás utáni életre, amihez oktatásra, képzésekre, közösségi és civil programokra, valamint a családi kapcsolatok megőrzésére van szüksége, véli Budai István. A vezetősége alatt vezették be például a civil szervezeti együttműködéssel megvalósult Mesekör című, a fogvatartottak közötti együttműködést segítő foglalkozást, amely a családjukkal való kapcsolatukra is pozitív hatást gyakorolt.

A volt parancsnok szerint több olyan programra lenne szükség, amelyek segítik a kapcsolatteremtést a fogvatartottak és a külvilág között. Példaként a 2000-es évek gyakorlatát hozta, amikor a fogvatartottak a jelenleginél nagyobb arányban dolgozhattak a börtönön kívül is. Ez azt erősítette bennük, hogy a társadalom nem csak bűnözőként tekint rájuk, a helyiek pedig láthatták, hogy képesek hasznos és értelmes munkát elvégezni.

„Nagyon-nagyon fontos lenne, hogy bejárjanak civil szervezetek a börtön falai közé” – mondta Budai István. Szerinte, ha az emberek többet látnának abból, hogy mi történik odabent, az csökkentené a társadalmi előítéleteket.

Hányadik esély?

Amikor közölték vele, hogy részt kell vennie a Mesekörben, ellenkezett. A parancsmegtagadás viszont fogdával járt volna, hogy azt elkerülje, kénytelen-kelletlen elindult a foglalkozásra, mesélte Attila, aki épp Budai István parancsnoksága alatt töltötte börtönbüntetését Balassagyarmaton. „Amikor meghallottuk, miről fog szólni ez az egész, kiröhögtük. Ott ültünk hetvenen a teremben, többen utáljuk is egymást, és akkor azt mondják, fogjuk meg egymás kezét, és csukjuk be a szemünket. Mi, elítéltek?!”

Néhány hónap elteltével azonban megváltozott a csoporttagok közötti viszony. „Ott mindenki meg tudott nyílni egymásnak, és mindenki olyan volt, amilyen igazából.”

Végül Attila a Mesekörnek köszönhetően jutott el odáig, hogy segítséget kérjen a szabadulása előtt, mert nem volt hová mennie, és azt sem tudta, mi vár rá odakint. „Az volt bennem, ha itt nem kérek segítséget, akkor nem lesz más lehetőségem, újra vissza fogok kerülni.”

„Az ember eljuthat arra a pontra, hogy változtatni szeretne, de a szándék önmagában kevés” – mondta Zakeus. Aki a börtönben elkezd másképp viselkedni, gyanús lesz, a rabtársak kikezdik, és az állomány részéről sem feltétlen kap biztatást. „Ha nincs egy civil szervezet, vagy egy kivételes ember az életében, akivel ezt megossza, nagyon könnyen eltántorodhat erről az útról” – magyarázta.​

A beszélgetés végén egy segítő szakember arra hívta fel a figyelmet, hogy nem mindenkinél pontos a második esély kifejezés. Vannak fogvatartottak, akik korábban is kirekesztődtek, így sosem voltak részei annak a társadalomnak, amelybe később vissza kellene illeszkedniük. Azoknak, akik gyermekvédelmi intézményekben nevelkedtek, és nem volt biztos családi hátterük, lakhatásuk vagy munkájuk, a szabadulás utáni támogatás az első valódi esélyt jelentheti egy rendezett élet kialakítására. „Ebben az értelemben az esélyadás nem jelenti sem a bűncselekmény, sem a felelősség elfelejtését. Inkább azt a kérdést veti fel, hogy a büntetés letöltése után kap-e valaki valódi lehetőséget arra, hogy másképp folytassa.”

Fotók: Mile Máté