Forgalom van. Folyamatosan jönnek be az Öcsi étkezdébe. Ferenc névről ismer mindenkit, és őt is szevasz Ferikémmel üdvözlik. Közben hallani, ahogy hátul klopfolnak, felesége készíti a konyhán az ételeket.
Ismerős fogások sorakoznak a kézzel írt étlapon, az illat pedig, ami átjárja a kis helyiséget nagymama vasárnapi ebédjére emlékeztet. „Csontleves, főzelék, székelykáposzta, vajas sertésborda” – sorolja Ferenc az újonnan érkezőknek a napi fogásokat.
Leülök én is. Egyrészt azért, mert nem éppen ér rá a faggatózásomra, másrészt meg éhes is lettem közben. Több asztalnál is ülnek, amíg van hely, mindenki külön. Így Dani, a szomszédban – hamar jön a felismerés, ő nem csak az Oláh-család, az én régi ismerősöm is. Örülünk, aztán kapom is a főételt.
Bár kis adagot kértem, ez a tányér étel méretéből egyáltalán nem egyértelmű; a tálalás bőkezű. Ferenc fehér ingben, az asztalok négyszemélyesek, a székek fából, faragottak, a terítő piros kockás, falakon meg dísztányérok; klasszik. Jönnek az újabb és újabb vendégek, szinte mindenki névről ismeri a másikat. Érkezik egy család is, – és hogy meglepő módon-e, vagy sem, azt döntse el mindenki maga – egy férfi szó nélkül átül maradék fél tányér székelykáposztájával egy másik ember asztalához, hogy a família le tudjon ülni együtt.
Ferenc mindenkinél megérdeklődi: „Jó?”, velem sem tesz kivételt, de hát persze, hogy jó. A fotó miatt, – amit készítünk az egyik fogásról – aggódik, hogy a kisadag kerül rá, aztán „nehogy azt higgyék, hogy én csak ekkora adagokat adok.”
Ferencet egyébként szemmel lekövetni is nehéz, ki-be rohan a konyha és az asztalok között. Olyan fél kettő lehet, a kis hely ellenére pedig igen nagy a hangzavar van, vagy inkább mondjuk úgy; az élet. Az étkezde részben van egy italos hűtő, az egyik vendég csak úgy odalép, kivesz egy neki tetszőt, és bekiabál hátra. „Feri, kivettem egy kólát, oké?”.
Nem adnak sokat a külcsínre, a cégér sem kifejezetten az a turistahívogató, de az egyből világos, hogy sem a higiéniába, sem az árakba nem lehet belekötni. A mai legdrágább étel sem több 1600 Ft-nál. Kicsit egyébként úgy érzem magam, mintha visszacsöppentem volna a múlt századba.
Feri elmondja, a hely úgy 1930 óta üzemel, 1980 óta Öcsi néven, amit még édesapjáról neveztek el.
Specialitásaik az Angyalborda, meg a Vajas. Fél 12-től vannak nyitva háromig, főleg a környékbeliek járnak ide. Ez persze nem teljesen igaz, mert később elmesélik, hogy egy Magyarországon élő svéd férfi, a svéd útikönyve beleírta őket ajánlóba, járt ide nem olyan régen a Streetkitchen csapata, meg egy vlogger srác is rendszeres vendégük.
10 évig édesapja vitte a helyet – mesél tovább – ő 90-től vette át. „Apu pincér volt, én is az lettem. Erzsi (Feri felesége) meg főz, nálunk a nők tudnak főzni a családban. ’68-ban kezdtem Góbé Étteremben, most meg itt vagyok, itt is végzem.” Nagyon szeretik ezt csinálni – mondja –, bár nem könnyű.
Sokféle vendég megfordult erre. Jártak ide anno stricik, kurvák, pénzbehajtók, 80-ban tele volt a környék zsidó kereskedőkkel, ők is ide jártak, meg a kártyások, híres zenészek is, de mostanra ez a réteg szinte kihalt, vagy elköltözött – mesél Ferenc. „Apu idejében ez egy jó környék volt. Itt lakott az Eperjes Karcsi, a Szakcsi Lakatos Béla, a Babos Gyuszi, a Pa-Dö-Dő, a Presser – sorolja hosszasan az ismert neveket. Presser Gábor egyébként még könyvében is ír az étteremről. Kicsit lemondóan hozzáteszi, a régi nagyok sokat jártak ide, de a mostaniaknak már ez a hely derogál.
Az étkezde egyébként kétszer volt első díjas év étkezdéje, írt róla Guardian és a magyar Streetkitchen is. Pandémia előtt turisták is bejártak ebédelni rendszeresen, Ferenc szerint az övék az egyik legidősebb hely a kerületben, meg a kalapos a Népszínház utcában, na meg az öreg szabó, a Feri Bácsi. Erzsébet nevet, „oda is érdemes bemenni, fain az öreg!” Fel is írtam magamnak. Hosszasan beszélgetünk még. Azt mondják fiuk grafikus, nem vendéglátós, nem fogja átvenni majd a helyet, de ők szeretik, csinálják amíg lehet.
Beszámolók az étteremről itt, és itt találhatók.
Fotók: Huszár Boglárka
