Néhány napja podcastot, rádiós beszélgetést tettünk közzé a nyolcvanéves Hárs Gáborral, aki felidézte, hogyan élte túl a vészkorszakot háromévesen, a szüleit, rokonait hogyan vitték el a nyilasok, és édesanyja miként talált rá a koncentrációs táborból visszatérve.

77 év telt el azóta. Akik még élnek a túlélők közül, azok az üldöztetés éveiben még gyerekek voltak. Hárs Gábor háromévesen élte át, s történetét ma is inkább a gyermek szemszögéből idézi fel.

Hárs Józsefvárosban él, de akkoriban a Kresz Géza utcában laktak, „az ország különböző területeiről verődtek össze” a régi zsidó család tagjai. Szülei 1938. május 1-én házasodtak össze, abban a hónapban született meg az első zsidótörvény.

Hazafiból pária lett

„Apámat először katonának vitték el, s amikor a rendelet megszületett, hogy zsidók nem lehetnek katonák, »átalakították« munkaszolgálatossá, rögtön el is vitték Kárpátaljára. A születésemkor nem engedték haza, egyetlen egyszer volt itthon, 1942 karácsony és szilveszter között. A családi legenda megőrizte, hogy miért nem láttam soha az apámat, annak ellenére, hogy ő látott engem.

Fölvett a karjaiba, hat hónapos voltam, én ezt az eseményt végigaludtam. Utána visszavitték Ukrajnába, és valahol a mai ukrán-belarusz határ környékén tűnt el az egyik nagybátyámmal együtt, akivel jó barátok és sógorok voltak.”

A józsefvárosi Gláser Jakab története is hasonló: hős katonából lett végül ő is munkaszolgálatos.

Az édesapa és a két nagybácsi ugyan távol volt, a Hárs család nagyjából mégis együtt maradt Szálasi hatalomátvételéig. Az anyai nagyszülők is hozzájuk költöztek 43-ban – kilakoltatták őket az otthonukból – a csillagos házba. „Októberben vitték el a nagyapámat, aki 59 éves volt akkor, a 16 és 60 év közöttieket vitték el, éppen beleesett ebbe – soha nem jött vissza.

És november 9-én vitték el az anyámat, aki hat hónap múlva, megjárva három koncentrációs tábort, tért haza számos betegséggel, köztük tífusszal”

– Hárs nem mondhatja el, mi történt velük, de a tárgyilagos mondatokban ki nem mondható fájdalom van.

„Így menekült meg az anyám, és egészen a 80-as évek végéig nem nagyon mesélt erről. Akkor viszont elénk tette azt a naplót, amit közvetlenül a háború után írt, és valamikor a 80-as években átírta gépírásba, akkor tudtuk meg…”

Az ujjszopásból ismerték fel

A nyilasok átkutatták a zsidók által lakott Kresz Géza utcai házat – „egy német nem volt ott, ezt a magyar nyilasok tették rendőri segédlettel” –, és az udvarról kihajtották az embereket.

„Nagyanyám elbújt velem egy szekrényben,

és valami megzavarhatta a nyilasokat, hogy nem néztek be mindenhová, siettek, zuhogott az eső, valószínűleg azért sem vacakoltak sokáig ott az udvaron, úgyhogy mi ottmaradtunk. Nem sokkal később megjelent a nagynéném, nagyanyámat elvitte a Pozsonyi út egyik védett házába, engem meg egy keresztény, vöröskeresztes menhelyre.”

A menhelyen új nevet kapott, hogy védve legyen, „szerencsére a szüleim nem voltak vallásosak, úgyhogy nem volt rajtam látható nyoma, hogy mi a származásom”.

A nagynéni azonban később már nem talált rá, mert hirtelen kiköltöztették a menhelyet – a házat egy óra múlva bombatalálat érte. Kétségbeesetten járta végig az Amerikai út környékét, ahol egymás mellett voltak a vöröskeresztes létesítmények, míg végül meglátott egy csontra soványodott gyereket.

„Csak arról ismert meg, hogy ezt a két ujjamat szoptam. Ilyen gyereket se előtte, se utána nem látott. Hazavitt, a nagyanyámat is kihozta, és föltápláltak valahogy. Mire anyám hazaérkezett betegen, tífuszosan, 1945. május 21-én, éppen pünkösdhétfő volt, úgy talált meg, ahogy otthagyott.”

Nem csak zsidósors

Visszatekintve a 77 évre, Hárs Gábor azt mondja erről a traumáról: „A nagyanyám és nagynéném gondoskodott arról, hogy tudatában legyek annak, mi történt és hogyan történt.

Anyám nem akart erről beszélni, el akarta felejteni, ahogy nagyon sokan azok közül, akik a náci poklokat megjárták.

A zsidó identitást sem hangsúlyozta, soha nem volt nálunk fontos kérdés. Csak egy példát mondok, a karácsonyt mindig megünnepeltük, én a hanukáról, hogy ilyen létezik, bőven felnőtt koromban értesültem.

A náci népirtás ugyan főleg a zsidóságot vette célba, de a hatmillió zsidó áldozat mellett még legalább hárommillió egyéb „más” is áldozatul esett, cigányok, lengyelek, orosz hadifoglyok, fogyatékosok, homoszexuálisok, szocialisták, kommunisták vagy éppen a Jehova Tanúi, és azok, akik az üldözötteket mentették, sok katolikus pap és protestáns lelkész is. A holokauszt fogalmát sokan csak a zsidók tervezett elpusztítására értik, de Hárs Gábor is a szélesebb értelmezést erősíti.

A trauma velünk marad

A holokauszt traumája – ma már tudományosan igazolt tény – öröklődik a következő generációkba. „Tudatosan vagy tudat alatt – mondja Hárs Gábor –, és miután már húsz éve intenzíven foglalkozom ezzel a kérdéssel, tudom, hogy bennem megvolt mindig. A saját gyerekeimben igyekeztem tudatosítani, hogy honnan jönnek, de soha nem kényszerítettem őket, hogy mit gondoljanak. De sok olyan jel van, amit lehet, hogy én, az érzékenyebb szenzoraimmal érzékelek. A fiam sokkal tudatosabban gondolkodik erről, gondoskodott arról, hogy az öt gyerekének, világos legyen, mi történt. Én az unokáimnak nem nagyon beszéltem erről, a könyveimet megkapták, és elvittem őket a Páva utcába, ott meséltem nekik általában, s beleszőttem a család történetét is.”

Nyitókép: Nagy Dániel