Bevallom, Barabás Pál nevét soha sem hallottam addig, míg könyvész haverom meg nem mutatta böngészésének legújabb eredményét, a Józsefvárosi legenda című könyvet. Pedig – hisszük mi – a kerülethez kapcsolódó írók, illetve irodalom története elég alaposan ki van már csipkézve.

Hogy Barabás nyoma eltűnt, az elfeledett szerzők közé tartozik, nem annyira véletlen. 1902-ben született, 1945-ben pedig szovjet hadifogságban halt meg (legalábbis végleg eltűnt). Korának köz- és elismert forgatókönyvírója, színpadi szerzője, filmrendezője volt, így ő írta a 2005-ben remake-elt Egy szoknya, egy nadrág forgatókönyvét is, amelynek eredetijét először 1943-ban játszották a mozik, úgymond még a pesti békeidőkben.

Latabárral, Turayval, Págerrel forgatott

Polgári karrierjét az Országos Társadalombiztosító Intézet tisztviselőjeként kezdte, 1932-ig hajolt itt az íróasztal fölé. Ezután különféle szerkesztőségeknél dolgozott, de már a húszas évek második felében ő jegyezte felelős szerkesztőként az Élőszó című lapot (amiről a net, de az Arcanum sem tud semmit).

Haláláig erős mezőnyben foroghatott, hiszen az általa – ha nem is rendezőként, de íróként – jegyzett filmekben, melyek többsége vígjáték, szórakoztató jellegű mű volt, olyan sztárok játszottak, mint Latabár Kálmán, Turay Ida, Páger Antal, Csortos Gyula… Benkő Gyula pedig szinte az általa rendezett 1941-es Cigarettafüstben kezdte a karrierjét. Barabás filmes útja elsősorban 1941 és 1944 között teljesedett ki, vagyis minden ehhez a műfajhoz kapcsolódó munkája e pár évben született, hihetetlenül termékeny volt a világháború árnyékában, mintha sejtette volna, hogy ideje oly véges.

Persze mindez, mármint a filmjei már az én generációmnak sem mondanak sokat – inkább semmit –, de a fentiekből az következik, hogy benne volt a szórakoztatóipar sűrűjében. A vezetéknevekből ítélve német (apja Hochhoffer Károly volt) és szlovák (anyja Hanusz Lucia volt) származású családban született a Józsefvárosban, a József utca 54-ben lakott, legalábbis 1924-ben még biztosan. 1924. október 14-én házasodott össze Székely Piroska kórházi felügyelővel, azaz a polgári réteghez tartoztak. Nevét 1934-ben magyarosította, és filmes karrierje előtt a romantikus-szórakoztató regényirodalmat, mármint a ponyvát erősítette.

Egyik regénye, a 2000 pengős férfi először a Herczeg Ferenc jegyezte Uj Idők közölte, ez annyiban azért mégsem semmi, noha ide akkor főleg a Horthy-korszak divatos írói írtak, de korábban Mikszáth Kálmán is, vagy ekkortájt még Radnóti Miklós, Kassák Lajos, Márai Sándor is. Stílusa sem mondható avíttnak, mármint a korhoz mérve biztosan nem. Nehéz kinyomozni, de vélhetően inkább a közönség körében volt sikeres, nem pedig a szakmában – ha ma élne, vélhetően valahol az RTL Klub vagy a TV2 környékén jegyezné valamelyik sorozatot.

Meg kell említeni, hogy segített zsidók megmentésében, de erről is csak információmorzsák állnak a rendelkezésünkre.

„Sűrített limonádé”

A szóban forgó regény, a Józsefvárosi legenda 1943-ban jelenhetett meg, addig a szerzőnek kilenc kötete jelent meg, vélhetően ez volt az utolsó, és a címek is arra utalnak, romantikus regények ezek (Gazdátlan asszony, Szeressük egymást, Esküvő után, Ó, ifjúság!). Sőt, szerelmi ponyva, limonádé, kora Júlia-regényei.

Az Evangélikus Élet így írt nyúlfarknyian a könyvről egyik, 1944 márciusi lapszámában: „Egy rövid mondatban tudom csak véleményemet összefoglalni: sűrített limonádé. Ez a valószínűtlen történet egy meghalt fiatal leányról szól, aki szellemalakban visszatér a földre, hogy jócselekedeteivel szeretteinek elrontott életét rendbehozza. Egy szimpatikus, élő szereplője van a könyvnek: ez az öreg Rezek doktor bácsi. A könyv többi szereplője mind ördög és angyal.”

Az Evangélikus Élet Sch. A. iniciáléjú recenzensével akár egyezhetnénk is, mert nem könnyű feladat átrágni magunkat a 348 oldalas művön. Barabás érezhetően grafomán volt, de könnyű kézzel írhatott, mert pörgő a stílusa. Voltaképpen én is csak rá-ránéztem az oldalakra, a szerelmi-misztikus részek kínzással érnek fel.

A József utca és a „leány-negyed”

Csakhogy a Józsefvárosi legendában, amely – legalábbis egyes részei – az I. világháború előtt játszódnak, sőt, az előszószerűségben maga Barabás jelzi, hogy 1910-et írunk, számos érdekes, mondhatni szociográfiai adalékkal találkozhatunk. Rögtön jelzi azt is, hogy elérkezett számára az idő (a mű a II. világháború első éveiben íródhatott), amikor minden író „ifjúsága szülőföldjének” élményeit írja meg (ami inkább a kölyökkora volt, de ez mindegy). Például így ír gyerekkora helyszínéről:

„A belvárost és a külvárost választotta szét ez a kerület, homályos határvonallal. A belváros akkor még sokkal fényesebb volt, mint ma, mert izzó, alakuló állapotából alig hült le, – a külvárost pedig még nem sikerült megszelídíteni a rendőrhatóságoknak – sötét volt, vad és vérengző.

A józsefvárosi ember tehát nem tartozott abban az időben sehová. A kerület lakóit láthatatlan kötelékként fonta egybe a városnegyedüket jelző római szám. Őket nem tartotta össze semmi. Lakosainak egyrésze a belvároshoz húzott, a Kossuth Lajos-utcáról és a Váczi-utcáról álmodott. A másik rész tudomásul vette, hogy barátot vagy sorstársat csak a városszélen kereshet, s ezért odatartozónak hitte magát. A józsefvárosi embernek akkoriban nem volt egyénisége – ami volt, azt is kölcsönvette.”

Mondhatni, naiv városszociológusként írta le az 1910 körüli állapotokat, és lám, mindez ilyesformán még ma is aktuális. A kötetben pedig – miközben zajlik az eléggé érthetetlen cselekmény – számos helyen találhatunk hitelesnek tűnő leírásokat a kerületről, illetve lakóiról. Célját sem rejtette véka alá: „Ennek a városrésznek a megértéséhez elég elmondani a József-utcát. Nem a mait. A régit.” Merthogy szerinte a József utca volt maga a Józsefváros. Miközben másutt már kábeleket fektettek, új házak épültek, itt még „[A] földszintes házak tágas udvarain mindenki szemeláttára folyt az élet, ott főztek, verekedtek, szerelmeskedtek nyilvánosan. Még az emeletes házak sem rejtettek annyi titkot… a »gang«-ok majdnem mindent elárultak lakóik sorsáról…”

Ha már Józsefváros és József utca, a pikánsabb részekre kíváncsiak is találhatnak maguknak valót a regényben, így Barabás Pál több oldalon át számol be a „leány-negyed”-ről, arról az ötszáz lányról, akik e városrészben éltek, „amely még nem szabadult meg a figyelmeztető és elrémítő vörös lámpák bélyegétől. Külön város volt ez a fővárosban, önálló hanggal, világnézettel és erkölcsökkel.” E lányok adták meg az utcák jellegét, írja, az itt élő családok sem látták családellenesnek a lányok szerepét, szóba állt velük mindenki, a gyerekek pedig már csak azért is szerették őket, mert cukrot vagy három krajcárt kaptak tőlük.

Ha végül hozzámentek valamelyik helyi iparos kérőhöz, később senki sem rótta fel nekik a múltjukat. Szerzőnk arra is kitér, hogy mennyire más volt e tekintetben ez a városrész, mint a belváros hasonló jellegű utcái, vagy épp a Ferencváros hasonló negyede, ahol viszont másképp bántak velük, lenézték, megvetették őket. Lám, negyedünk már akkor toleránsabb volt…

Csirkekorzó

Másutt aztán a József körút „Baross-utca és Üllői-út” közötti szakaszon zajló diákéletet írja le, itt ismét a (diák)szerelemé a főszerep. Csirkekorzónak hívták ezt a részt, még a közrendészet is eltűrte azt, ami itt zajlik, legalábbis részben, a lovagias ügyeket meg a szomszédos Pál utcában és a „sötét Mária-utcában” intézték el a fiúk, itt csattantak el az első ügyetlen csókok is, a betolakodókat – a fiatal fiúkat bevezetni akaró asszonyokat, vagy a gimnazista lányok után ácsingózó férfiakat is – elüldözték. Hol gúnyos beszólásokkal, hol veréssel. A tanárok meg ki voltak akadva, akár a sezlonyrugó, hogy mi folyik tanítás után… A regényfolyamból egyes helyi, jellegzetes alakok életmódjáról is megtudhatunk ezt-azt, így a házmesterről, az orvosról, a házvezetőnőről stb. Sajnos a túlírt regény éppen e területen nem túlírt, élvezettel olvastam volna Barabás tárcának, kisesszének is elmenő leírásait. A kor avagy a karrier, netán a pénzszűke azonban nem annak kedvezett, hogy Barabás remek elemző- és leíró képességét kamatoztathatta volna. Stílusosan mondva: elkurvult. Mai mércével nézve persze ma még szinte szent lenne a bulvárszíntéren is.