„Gyerekkori átkom, hogy nem volt jó viszonyom az anyámmal”
„A múltkor felvetettem anyukámnak, töltsünk együtt egy napot, mert szeretnék hozzá közeledni. Az volt a válasza, nincs rá szükség, nem is vagyunk eltávolodva. A gondolattól is lelkifurdalásom van, hogy nincs szoros kapcsolatom az édesanyámmal, bár ez mindig így volt” – osztotta meg velünk félszegen gondolatait az 50 év körüli Csilla. „Anyukám úgy nőtt fel, hogy sok mindent nélkülöznie kellett, nemcsak anyagi értelemben, szeretetet sem kapott. Fáj, hogy most minden happy lehetne, hiszen olyan szívesen lennék vele, utaznánk, megmutatnám neki a világot, rengeteg időt tölthetnénk együtt, mégsem igényli.”
Édesanyjával való kapcsolata sosem érte el azt a szintet, hogy készüljön az anyák napjára, de egyébként sem ünnepcentrikus – jelentette ki az 55 éves Márton. „Az a gyermekkori átkom, hogy anyámmal nem volt jó a viszonyom. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bármikor is odabújtam volna hozzá, hogy megvédjen. Ezt felnőttkorban már nem lehet bepótolni, vagy ésszel renoválni.” Ettől függetlenül, amennyire tud, gondoskodik édesanyjáról: „elmegyek hozzá és lefestem a kerítést, vagy segítek fát vágni, magaságyást építeni, ha kéri”.
Az érzelmek látták kárát az anyagi biztonságnak
„Édesanyámat korábban kissé elhanyagoltam. Mostanában lett nyugdíjas, éppen egy betegséggel küzd, ezért elkezdtem jobban figyelni rá. Többször is keresem telefonon, mint ő engem. Szó nélkül tűröm, hogy még mindig kisfiaként kezel néha, és azt mondja: sálat, sapkát húzzál!” – mesélte a 34 éves Máté, aki úgy érzi, bár teljes anyagi biztonságban nőtt fel, ennek az volt az ára, hogy nem maradt idő az érzelmek kifejezésére. „Otthon nem mondtuk ki, hogy szeretlek vagy büszke vagyok rád. Arra törekszem, hogy ezt kijavítsam.” Az anyák napjára már hetekkel előtte készül, emlékeztetőt állít be, nehogy elfelejtse.
A 40 éves Zsófi néhány éve veszítette el az édesanyját. „A hamvait a Dunába szórtuk. Ünnepekkor a gyerekeimmel gyertyát gyújtunk a folyó mellett, virágszirmokat dobunk a vízbe, kövekből szívformát építünk a parton, közben persze sztorizunk. Ők csak a szépre emlékeznek. Bár viharos volt a kapcsolatom anyámmal, sokat küzdöttünk egymással – leginkább a másik megértéséért, elfogadásáért –, legtöbbször mégis az ölelését idézem fel. De a fülemben csilingel a nevetése, eszembe jut az is, mennyire tudott örülni egy tölcsér fagyinak, és hogy együtt sírtunk a filmeken.”
„Látom, mekkora energiát éget el a háztartás és a főzés”
„Kisgyerekként komolyan készültünk az anyák napjára. Még a versekre is emlékszem” – idézte fel a húszas évei elején járó Alma. Az ünneplést tinédzser éveiben már kissé kötelezettségízűnek érezte, majd jött az újabb fordulat. „Mára látom, és kifejezetten értékelem, hogy anya mit meg nem tesz értem. Vegyük csak az apróságokat: például tudja, hogyan iszom a kávét, és a kedvenc csokimmal vár haza.” Alma csodanőként néz fel az édesanyjára: „mindent meg tud oldani, mindent véghez visz, mindent megcsinál. Elképzelhetetlen erőre és kitartásra vall, hogy mindeközben folyamatos szeretetben részesít, teljes odaadással.”
Mióta önállósodott, azóta érti jobban a 22 éves Dóri is, hogy valójában mennyi dolga is akad az édesanyjának. „Most látom, hogy mekkora energiát éget el a háztartást rendben tartani és naponta főzni. Ezért leginkább ezekben igyekszem anyának segíteni.” De tiszteli édesanyját amiatt is, hogy az elmúlt több mint két évtizedet a családnak szentelte: „az volt az életcélja, hogy nekünk minden jó legyen”. Dóri szerint nem kell egy naphoz kötni a hálálkodást: „én annak a híve vagyok, hogy minél többször kifejezzem, mennyit jelent nekem az anyukám, gyakran meg is lepem a kedvenc virágjával. Olyan ez, mint amikor a párod virágot hoz: jobban örülsz neki egy átlagos szürke hétköznapon, mint mondjuk a névnapodon, amikor számítasz rá.”
Nyitókép: pixabay
