Hogyan érintett a Józsefvárosi Kultúráért díj?
Becses elismerés. Meglepett, mivel egy író esetében mégsem elsődleges, hogy éppen hol él. Sem az írás, sem az olvasás nem kötődik nyilvános, közösségi terekhez. Egy képzőművész a tárlataival, egy zenész a koncertjeivel inkább mozog egy adott területen. Persze kötődöm a kerülethez, vagyis általában a helyhez, ahol élek. Nemcsak a szobafalig tart az élőhelyem. Az irodalom viszont nagyon áttételesen kapcsolódik egy adott közösséghez.
Mondjuk Bereményi Gézát elkönyveltük józsefvárosinak, főleg a Teleki tér miatt…
Van, ami megihlet. Mondjuk a kukásautók (pont ekkor zúgott mellettünk egy). A legutóbbi kötetemben meg is énekeltem, ahogy heti háromszor, kora hajnalban zúgnak a lakásunk környékén. Igen, többet látok ott, ahol élek, de mindez az irodalomba már ledarálva, újra összerakva kerül, megfosztva az eredeti térbeli jellegzetességeitől. Más a valóságszűrőm, mint például Bereményinek. Nekem az időbélyegek sem olyan fontosak.
| Névjegy |
| Szvoren Edina író és zenepedagógus tavaly vehette át a Józsefvárosi Kultúráért kitüntetést. Számos elismerése közül kiemelhetjük az Európai Unió Irodalmi Díjat, vagy 2019-ből a Mészöly Miklós- és a Libri irodalmi díjat. Viszonylag későn, 2010-ben jelent meg első novelláskötete, a Pertu, amit eddig további négy követett. |
Pedig a novelláid olvasva – lehet, ez az én prekoncepcióm – a józsefvárosi alakok, a viselkedésük, a nyelvezetük jelenik meg előttem. A megalázottak és megszomorítottak sorsa, ez a hol jobban, hol kevésbé zűrös negyed.
Ha úgy tudnád, hogy budai vagyok, lehet, hogy a budai megszomorítottakat olvasnád bele az írásaimba. Egyébként nem olyan régen élek itt, úgy 2015 óta. A zűrösség statisztikai kérdés, az írók viszont nem statisztikailag közelítenek a témáikhoz, hanem egy-egy furcsaságot vesznek elő, az oda nem illőt keresik. Nem akarom lerázni magamról a józsefvárosiasságot, de nem is látom a szövegeimen a területi meghatározottságot. Szeretem a belvárost, itt születtem és itt nőttem fel, az Erzsébetvárosban, a Klauzál tér környékén. Ha költözni kell, akkor elsőre a belváros van a fejemben – itt van élet.
Noha racionálisan ez a ragaszkodás nem megmagyarázható, főleg hogy a klimatikus viszonyok miatt lassan élhetetlenné válik ez a városrész. Nagy kérdés, hogy mit tehetnek az önkormányzatok, a városi vezetés. Ha nincsenek ötleteik, eszközeik, válaszaik, akkor aki teheti, el fog innen menni, előbb-utóbb beindul a vándorlás, a szegényebbek költöznek ide, megindul egy új gettósodás. Elkalandoztam.
(Eközben egy ordítozó pár zavarja meg beszélgetésünket, ők a drogról és az albérletről vitatkoznak ordenáré stílusban. Szvoren Edina kiszúrja, hogy a hölgy szitkozódás közben a Koszorú utcai Pléhkrisztus előtt azért gépiesen keresztet vet.)

„Amikor azt mondom, hogy itt van élet, nem utcai veszekedésekre gondolok(…)”
Ez a szituáció kissé cowboyos lett most… Vonzódsz az ilyen helyekhez?
Nem vonzódom, ezt ismerem, és hát itt élek. Az ehhez hasonló helyzetek az első emlékeim a rendszerváltás környéki belső Erzsébetvárosból is. Mindenesetre azért, mert íróként hasznát veszem a rossz élményeknek, attól még nem örülök nekik, én is jobban szeretnék madárcsicsergést hallgatni, mint átkozódó párokat. Amikor azt mondom, hogy itt van élet, nem utcai veszekedésekre gondolok, hanem arra, hogy a nagyvárosi forgatagban könnyebb eltűnni, láthatatlannak lenni, mint egy kertvárosban vagy egy faluban, miközben én magam emberekkel és eseményekkel vagyok körülvéve. Ez az egyik alapélményem a belvárosi létről, és erről nehéz lenne lemondanom. A közösség, pontosabban a sokaság például erre is való. Hogy elrejtsen önmaga szeme elől.
Zenepedagógusként dolgozol, ezt a pályát választottad. Hogyan került előtérbe az irodalom?
Főképp az olvasás miatt. Illetve később az érdekelt, hogy a nyelv miképpen viszonyul a valósághoz. Mit csinál a nyelv, mennyire tudjuk kifejezni a mindennapi nyelvünkön azt, ami van – és hogy a nyelv, az én nyelvem mennyire alkalmas arra, hogy magamról mondjak valamit. A nyelvi frusztráltság, vagyis az a tapasztalatom, miszerint a nyelv kommunikatív funkciója csorbítja a leíró funkcióját, szintén szerepet játszott abban, hogy végül az irodalom felé forduljak.
A magyar írókat mostanság sok kritika éri egyes hatalmi szereplők részéről is: borzasztók, nem a népnek írnak, hát ezért nem is olvassák őket. Van valamiféle írói szerepfelfogásod?
Csodálatos, hogy ezeknek az embereknek a frusztráltsága mégoly sok pénztől és hatalomtól sem múlik el. Hogy mi a szerepfelfogásom? Ha érdemben reagálok az ehhez hasonló provokatív nyilatkozatokra, akkor ugyebár behúztak a csőbe, ha nem mondom el a véleményemet, akkor meg úgy fest, mintha lapítanék. Végtelenül unalmas ez az egész. A rossz meg a rossz közül lehet választani, ez a szerepünk. Van az a tévhit, hogy az írók jól beszélik a nyelvet, ezért többet várnak tőlük, mint más művészértelmiségiektől, közszereplőktől – pedig, ahogy mondtam, sokunkat éppen nyelvi kételyek vezettek az irodalomhoz. Hogy mást ne mondjak: ha interjút kérnek, nem győzöm javítgatni, átírni a szöveget. Én egy másik nyelvet beszélek tűrhetően, nem ezt a mindennapit.

Hogyan találsz magadnak anyagot?
Bárhol. Anyag mindenhol van, újságban, utcán, Facebookon. De legfőbb jellegzetessége, hogy nem irodalomszagú, nincs novellaalakja, és rajtam kívül általában kevesen gondolják, hogy lehet vele kezdeni valamit. Mert valószínűleg nem az az anyag, amiről az írás úgymond szól.
A Bartók Béla Zeneművészeti Szakgimnáziumban tanítasz zeneelméletet, szolfézst. Pedagógusként hogyan élted meg az utóbbi éveket?
Ezredikként mondjam el, hogy a fizetésünk egy vicc? Hogy a kimeneti vizsgakövetelmények röhejesek, és gúzsba kötik a tanárt, a csoportokat, a gyengébbeket teljesíthetetlen követelmények elé állítják, az ügyesebbeket lefejezik? De eltekintve attól, hogy évente húsba vágó változások vannak, és gyakorlatilag permanens forradalomban élünk, a tanítás nagyon jól kiegészíti az írást, az emberekkel való foglalkozás a magányos otthoni munkát. Furcsa ellentmondás, hogy mivel a tárgyaim – szolfézs és összhangzattan – általában nem kedvencei a zenét tanulóknak, tanárként olyasmit is csinálnom kell, ami magánemberként nem hajlamom.
Vagyis meg kell nekik mondanom, hogy mi a jó, mi érdekelje őket, mit akarjanak, hogy magasabbra, gyorsabban stb. Jobb lenne egész nap egy sarokban szomorkodni, de ha a tanításban örömömet lelem, akkor arra kell gondolnom, hogy mégis csak kedvemre van picit, hogy időnként túl kell lépni velük a mindenek felett álló örömelven. Mindenesetre a tanteremben boldogan feloldozódom annak az erkölcsi visszásságai alól, hogy folyton másokkal vagyok elégedetlen, ahelyett, hogy magammal lennék az.
A magyar önkép része, hogy zenében is szállítjuk a tehetségeket. Ezt hogyan látod?
Nem a tehetségeket szállítottuk korábban sem – a tehetségesek száma nem változik –, hanem a jól képzett zenészeket, a zenetanulásra fordított időt, a szakképzés óratípusait, óraszámot, órahálót, képzési formákat. Ha ebben valami lényegi elem megváltozik, mint ahogy zeneiskolai szinten már réges-rég változás van, vagy ha bármelyik szinten kirúgjuk valamelyik lábát a képzésnek, akkor ennek az egyedülálló, legalábbis Nyugat-Európában elképzelhetetlen képzési rendszernek leáldozik.
Igen, ma sok jó európai zenekarban találunk magyarokat, de azt hiszem, a színvonalcsökkenés miatt ez nyilván változni fog. Más téren is van változás: a zenetanuláshoz sok idő, sok hangszer mellett töltött óra kell, és ma a szülők számára már szinte csak a sport területén fogadható el, hogy a korai fejlesztés pótolhatatlan, nem válthatja ki a fiatal felnőttkori vagy kamaszkori tanulás, és az érett fejjel meghozott felelős döntések.
A Konziban mindenesetre gyakran érzem azt, hogy tehetséges emberek sokasága kerül túl későn hangszer közelébe. Mivel a klasszikus zene – muszáj mondanom, hogy klasszikus – a maga absztrakt esztétizmusával általában kívül esik még az értelmiségiek érdeklődési körén is, jószerivel senki nem szeretné, ha a gyereke zenésznek állna. Vagy talán más miatt nem szeretnék, nem tudom.

Mindemellett marad-e hely a társadalmi, civil aktivitáshoz?
Persze. Íróként is inkább civilnek tekintem magam, káposztafejnek tüntetéseken, de nem a tanítás meg az írás mellett vagy után, a közélet nem szabadidős tevékenységként van jelen az életemben, én egy ember vagyok, aki ír, olvas, tanít, véleménye van a halgazdaságokról, az OKJ-vizsgákról meg az aszályról. Persze ez kevés, kevés tüntetni, petíciózni, felszólalni, szavazatot számlálni, szórólapozni, egyre inkább úgy érzem, hogy csak lelkiismereti okokból csinálom, és nem azért, mert hasznosnak vagy célravezetőnek gondolom. De idő mindig marad. A közhiedelemmel ellentétben előbb a remény fogy el.
Fotók: Mile Máté