A nyolcvanas évek undergroundjának zenei oldalága alkatánál fogva sem a cipészinasok (bocsánat az egykori szakma képviselőitől, a mondás tartja így) füttyszaván keresztül terjedt, hanem például ezredjére is lemásolt kazettákon, de mégis,
a mából nézve elképzelhetetlen, hogy mekkora hatással volt az időszak ifjúságára és a kor szellemére a rendszerrel szemben nem igazán nyíltan, inkább csak egyszerű kívülállóságával tüntető irányzat.
Az Európa Kiadó, Balaton, Kontroll Csoport és társaik köré szerveződő társaság eredendően gyanús volt a későkomcsi hatóságoknak, még akkor is, ha rendszerdöntő szándékaik nem igazán voltak, ők csak alkotni, bulizni, önpusztítani akartak a korabeli bonmot szellemében („az értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan”). Ennek a zavaros, szürke, nyomasztó, de mégis példátlan kreatív energiákat felszabadító korszaknak vannak jeles tanúi, az egyik Víg Mihály, a Balaton zenekar feje (és később az intim hálószoba-zene Trabant együttes tagja), filmzeneszerző, író.

Nem készült még portréfilm az életéről, érthető a masszív érdeklődés tehát, hogy vajon mit hozott ki Kécza András rendezőa sztoriból (Kécza inkább televíziós rendező, egy játékfilmet rendezett, a Magánterület címűt 2015-ben). A nyolcadik kerületi Szeszgyárban tartott premieren úgy 400 fő fogadta be az alkotást, a tűzfalra vetítés jó és kézenfekvő ötlet volt, a szándékosan dzsumbujosra, dzsindzsásra hagyott terület (méhlegelő!) pedig autentikus helyszín volt az underground egyik nagy ikonjáról szóló film megtekintéséhez.
És akkor a film.
A doku egy hosszú monológ-vallomás, mely egyértelműen azoknak szól, akik ismerik Víg Mihályt és értékelik őt, de egy külső, „szűz” szemlélőnek nem jön, és így nem is jöhet át a munkásság jelentősége.
Ehhez szélesebb merítésre, színesebb elbeszélésmódra lett volna szükség, több külső megszólalóval, a korszak és annak szellemének szemléletesebb érzékeltetésére esetleg olyanok bevonásával, akik tágabb kontextusba tudják helyezni az egyéni történeteket. Az underground hőskorszakából számos olyan szereplő él és alkot még közöttünk, akik bizonyára szívesen osztották volna meg élményeiket a rendezővel, bár az is igaz, hogy egy Menyhárt Jenő vagy egy Másik János szerepeltetésével óhatatlanul elfordult volna a fókusz Vígről. Mégis, talán ily módon is össze lehetett volna gyúrni egységes anyaggá a filmet, de ez a formaválasztás mindenképpen a legkisebb ellenállás felé hajlik, a rendező a legkönnyebb utat választotta. Tehát, mint már jeleztük, a film nem tüntet formai újításokkal, a hagyományos „beszélő fejes” dokumentarista stílust követi, annyit láthatunk, ahogy a főhős meghitt otthoni kerti környezetétől körülölelve sztorizik a kamerának, további megszólalók nem szerepelnek a filmben, néha a kutyi figyel be csupán. Innovatív megoldásokat nem várhatunk el az alkotástól, valószínűleg ez nem is volt cél, Víg Mihály utánozhatatlan, derűs spleenje így is élvezhetően közvetíti a történeteket. Abból pedig volt számos.
Apám meg volt döbbenve, hogy ennyi gyereke van
A lineárisan felhúzott sztori tehát a gyerekkorral indul, hősünktől megtudjuk, hogy öten voltak testvérek, az apa, Víg Rudolf népzenekutató, karnagy volt, akinek munkássága később Vígre is hatással volt (Mihály 1998-ban jött ki a Cigánydalok című népzenei feldolgozás lemezével). A nagy család, a sok testvér idilli felnövéshátteret adott a zenésznek: „jó volt ebben lenni, a gyerekek őrült igazságérzetét lehetett megtapasztalni, a játékban sosem szabadott csalni”. A monológot archív bejátszások tördelik épp jó időben, elkerülendő az ilyen típusú doksiknál egy idő után óhatatlanul bekövetkező vizuális ellaposodást, korábban-nyilván-nem látott családi fotók segítik az elmélyülést a történetben. Megjegyzendő azonban, hogy a külön helyszíneken felvett interjúk hangja nem igazán lett összecsiszolva, ennél fogva az egyik részlet jobban, a másik viszont kevésbé érthető. Itt kiderül az is, hogy közoktatásbeli kalandozásai nem a legjobban sikerültek, és miután több tárgyból megbukott a gimnáziumban, a második év elején már nem ült vissza az iskolapadba, sőt az elemit is öt különböző helyen végezte el (később, már felnőtt fejjel, művelődésszervezői diplomát szerzett).
Ettük a parkánt, a gracidint, a kodein-noxiront, csoda, hogy most itt lehetek veled
Ezek a drogként használt nyugtató/stimuláló szerek voltak az alapkellékei a kétesnek is mondható művészegzisztenciák egyébként is alkoholba áztatott Kádár-kori hétköznapjainak, és oké, ismerjük a fentebb idézett mondást (az értelmiség előtt két út áll…), de a kérdés nem hangzik el, hogy mégis miért volt alapértelmezett tevékenység az önpusztítás ebben a körben és korban.
Spiclik, besúgók és provokátorok között szlalomozva telt az élet, talán erre volt válasz a drogbevitel? Nem tudjuk, de azt azért elmondja Víg, hogy míg az általános alapérzület az volt, hogy „mindenki beletörődött abba, hogy nincs szabadság, és be kell fogni a pofádat”, addig az ő tárasaságuk erről egyszerűen nem vett tudomást.

A kor másik nagy hatású legendája, a zűrös, balhés, az alkohollal bensőséges viszonyt ápoló, zseniális költő(?), performer(?) Dixi (polgári nevén Gémes János, 1943−2002) magától értetődő nemtörődömséggel rázta le magáról az elnyomó hatalom nyomasztását, és attitűdje irányt mutatott a többi bohémnek is: Víg elmeséli, ahogy
egy államhatalmis kedélyes, szapora és apró pofonokkal illette őt a Fregatt vendéglátó egységben bármely különösebb szándék nélkül, csupán jelezvén, hogy ki az úr a háznál, mire hősünk a Dixi-féle filozófia jegyében csak annyit mondott: „imádkozni fogok érted”
(a BM-es Bódy Gábor rendező okán lehetett a bárban, erről is beszél Víg). Abszurd és váratlan fordulat, nem csoda, hogy a BM-es krakéler értetlenül, és kissé megszégyenítve távozott is a helyszínről. Így volt független és szabad ez a társaság, miközben egyre-másra alakultak a zenekarok.
Új időszak, underground, robbanás
„Gombamód” szaporodtak a zenekarok a nyolcvanas évek elején, és egyre nagyobb számú közönség volt ekkor már kíváncsi rájuk. Az egyetemi városokban (vidéken!) is mai szemmel nézve felfoghatatlan mennyiségű embertömeget voltak képesek bevonzani, nyilvánvalóan nem a legtrendibb, legkönnyebben emészthető zenéjükkel. Ekkor alakult ki egyfajta szimbiózis a Balaton és az Európa Kiadó (EK) között, a zenekari tagság vastag átfedést mutatott a két csapatban. Víg is tagja volt az EK-nak egy darabig, de amikor a kor korlátlan hatalmú poppápája, Erdős Péter lemezszerződést kínált nekik,
Víg inkább lelépett: „nem akartam Erdős vállalatának lemezt gyártani”.
A Kulich Gyula pszichiátriai központ udvaráról indult „mozgalom” ekkor már jócskán túlterjeszkedett eredeti keretein, az EK lemezének megjelenése pedig tovább tágította a határokat. Arra következtetni azonban, hogy ezek a pozitív fejlemények sok-sok pénzzel is jártak volna, meggondolatlanság volna. Nem volt pénzük tehát (miért is? elvette tőlük az Országos Rendező Iroda? elfolyt csak úgy? – nem tudjuk meg a filmből), a szcéna hedonizmusa azonban nem hagyott alább, sőt nagyobb fordulatszámra is kapcsolt amennyiben ez lehetséges volt, kiútként ezért sokan a vallás, pontosabban a Hit Gyülekezete (HGY) felé fordultak. Így tett az akkor már öt kicsi gyereket nevelő Víg házaspár is. Itt következik a film, a történet legdurvább, legmegrázóbb szakasza.
Minden halálok fejedelme, a meghívott halál
1987 körül a pénztelenség, a kilátástalanság, a HGY felé terelte a politoxikomán művésztársaság több tagját is. Pajor Tamás (egykor Neurotic, később Ámen) volt a leghíresebb megtért (a folyamatról egyébként film is készült, a Rocktérítő, Xantus János, 1988), ő volt az, aki rendszeresen hívogatta egykori zenészkollégáit a karizmatikus (akkor még) kisegyház soraiba.
Víg és felesége, Miczánka is megtapasztalta végül a közösségben megélhető élmények mibenlétét, a csoporthoz tartozást, a saját érdek alárendelését a közösségnek, azonban Víg hamar rájött, hogy neki nem megy a feltétlen engedelmesség:
„kiderült, hogy le lehet szokni az önálló gondolkodásról, de hamar világossá vált, hogy ez nekem nem megy,
ostoba tömegemberek között, egy birkanép, egy csorda tagja nem tudtam lenni”.
Ott is hagyta tehát a gyülekezetet (Víg szerint: szektát): „ha van olyan, hogy farizeus, akkor Németh Sándor (HGY vezető) az”, felesége azonban a folyamatos beszélgetések, győzködések dacára bent maradt a HGY-ben. Közben a gyülekezetben egy ún. imakommandó is működött, Víg elmondása szerint abból a célból, hogy „rosszat kívánjanak embereknek, hiszen nemcsak áldani lehet, hanem átkozni is, és erre ők feljogosítva érzezték magukat”, a célpont pedig maga Víg volt, akinek az volt a bűne, hogy hátat fordított a gyülekezetnek.
Víg Mihály szerint azonban az átoközön nem őt érte el, hanem Miczánkát: a feleség a HGY folyamatos lelki pressziója miatt nem tudta elviselni, feldolgozni a „kettős igát”, a családhoz és a gyülekezethez való egyszerre tartozást, és ez szörnyű tragédiához vezetett. Ezt a történetet korábban Bartus László a HGY-ről szóló Fesz van című könyvében is olvasni lehetett (ő egyébként a film egyik támogatójaként tűnik fel a vége főcímben), de személyesen, face to face a kamerába elmondva letaglózó hatású.
A történet folytatása sem kevésbé nyomasztó: még el sem múlt a tragédia utáni kezdeti sokk, de a HGY megkereste Víget, és több órás autóztatás után („gondolom, erre azért volt szükség, hogyha van nálam magnó, akkor lejárjon a szalag”) jött a kérés: ha lehet, a közelgő választások előtt Víg ne hozakodjon elő a történettel (1994-et írunk, felkészül az MSZP-SZDSZ koalíció, ne feledjük, akkor a HGY még az SZDSZ-nél vélte megtalálni politikai-ideológiai otthonát). A kérés nyomatékosítására felajánlják hősünknek a bűvös egymillió forintot, aki nem fogadja azt el: „nem kérek a lopott pénzből”.
A fejezet végén a családi idill fotói következnek, 7 ember van a képeken, 2 felnőtt, 5 gyerek, egy törékeny, fiatal anya-lány, az aláfestő zene pedig a Mindent visszavesz a Balaton zenekartól, amely szám letagadhatatlanul a tragédia hatása alatt született, már címében is gyönyörű A fény közepe a sötétség kapujában című lemez egyik ékes dala. Öt gyerek nevelése maradt Víg Mihályra.
„Köztes lét és feltámadás,
Nem maradt itt semmi más,
Csak ágyban a gyerekek,
Isten veletek!”
A filmzene nem zene, a dalszöveg nem vers
Jelentős részt foglal el a filmből még Víg Mihály filmzeneszerzői munkásságának taglalása, a Tarr Bélával való, több mint gyümölcsöző és hosszúra nyúló együttműködése (Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A torinói ló stb.). Mint máshol a filmben, sajnos itt is előfordul egy-két kevésbé sikerült vágás, de a filmbejátszások – természetesen – így is működnek. Később aztán már nem csak Tarr „házi” zeneszerzőjeként ismerte meg hősünket a világ, más rendezők is felfigyeltek letisztult formanyelvű aláfestő zenéire, a filmzenekészítés kapcsán pedig egy ponton Víg megteszi a nagy megállapítást: „A rendezőnek mindig igaza van. És ha nincs igaza, akkor életbe lép az első paragrafus.”
A szabadidő kellemes eltöltése, és néha kell is emberek közé menni
Megérkeztünk a jelenkorhoz, Víget láthatjuk, ahogy kerti budit ácsol gondos szakértelemmel, baseballsatyival a fején bringára pattan, festékperzselőről cigire gyújt. Bejátszások a Hunnia Art Bisztróból, a szabadidő kellemes eltöltésének színteréről, ahol a Balatonnak kétheti klubja van már vagy hat éve, hangulatos pillanatképek hangbeállásokról, koncertrészletek, Víg elmondja, hogy mostanra alakult ki a Balaton igazi, összeérett hangzása: „itt megtanultunk együtt zenélni”, nem mellesleg utolsó albumukat, az egyszerűen csak Ady címre kereszteltet is itt, a Hunniában rögzítették.
A 65 éves zeneszerző, versíró, dalszövegíró, énekes, színész a film végén mérleget von:
„Semmilyen csalódottság nincs bennem, sose akartam híres lenni, nekem az a jó, ha nyugodtan végig tudok menni a 6-os villamoson anélkül, hogy felismernének.
Az, hogy híres legyél, nagyon sok kötelezettséggel jár, amit soha nem tudtam vállalni, megtenni, például azt csinálni, amit más mond, ráadásul sokáig, ez nekem nem megy hosszú távon.”

- Ott torony volt
- magyar dokumentumfilm, 103 perc, 2022
- Rendező: Kécza András
- Forgalmazó: Cirko Film