De térjünk még vissza szombatra két kis interjú erejéig. E napon ötkor még aligha volt fáradt az ember, ám Rafael Márió, illetve triója igazán üdítőleg hatott – a műfajt most hagyjuk is, jazz ez mindenféle beütéssel.

A Junior Prima díjas zongoraművészt ne is nevezzük már „csak” tehetségesnek (aki 25 alatt nem volt az, esetében hanyagoljuk a fogalom használatát), kiforrottan vezeti 2014-ben alakított trióját, miután a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen végzett, majd Kanadában stúdiózenészként dolgozott, és lépett a jazz útjára. Második lemezük Blessing (Áldás) címmel jelent meg, és mivel a koncert előtt elmondta, hát arra kérdeztem rá, hogyan is inspirálta akkor fiúgyermekük születése.

Márió elmondta, hogy amikor áldott állapotba került a felesége, már ennek az izgalmi folyamata megihlette. Az első szívhang meghallása után született a My Heart című számuk, és sokkal termékenyebbé vált mindennek hatására zeneszerzőként, sokkal lírikusabbá is váltak dalai. Fiuk megszületése után pedig, mivel minden rendben volt, megszületett All right című száma. (Ezek itt meghallgathatók.)

Egyébként első lemezük egy bemutatkozó anyag, addigi munkáikat gyűjtötték össze My Hope néven, és azoknál még nem volt ilyen különleges ihlető mozzanat, mint a Blessingnél; addigi negatív és pozitív élettapasztalataikat összegezték. Ezen kissé meghökkentem, tekintve fiatal korát, rá is kérdeztem, mennyi még a harminckettő. Hát, éppen harminckettő.

Kitértünk a rá ható zongoristákra is, kezdetben (ugyebár fiatalként…) Chick Corea és Herbie Hancock volt rá nagy hatással, tehát először a „vadabb” zongoristák hatottak rá, és „idősebb” korára (ötévesen kezdett el zenét tanulni) ért meg például Keith Jarrett muzsikájának élvezetére.

Mivel komolyzenészként indult, eme tudását is igyekszik beépíteni, felhasználni a számaiban. Ezt tanúsíthatom is, Polonaise című számuk váratlanul egy egészen más világba röpített el, úgy a 19. századi Lengyelországba, hogy aztán újabb és más típusú Áldásokban részesülhessünk. És amíg efféle fiatal figurák törnek be a magyar jazzéletbe, addig inkább máson aggodalmaskodjunk.

Szombatról emeljünk ki más fiatalokat is: Krizbai Domokos gitárost, illetve zenekarát, a Sauropodát – Lukács Péter a dobnál, Vaszkó Zsolt helyett pedig most Kocsis Levente basszusgitározik –, mivel sose hallottam őket, így elemi újdonságot jelentett fellépésük.

A hevenyészett öltözőben bírtam mikrofonvégre a fiatalembert, aki elmondta: maga is meglepődött, hogy meghívták őket a józsefvárosi jazzfesztiválra, mert a hagyományos jazztől eltérnek (amire zárójelben megjegyeznénk: ma ugyan ki nem?), de ott mozognak a jazziskola határán.

Mindez könnyedén fuzionál más műfajokkal, mondta, ők valahol a progresszív rock és a világzene mezsgyéjén lennének, bár utóbbit csak jobb híján mondja, szinte a szóra is allergiás, annyira szétnyúlt. A szabadságukba bármi belefér, egy angol újságíró pedig egyszer paleo-jazznek nevezte a zenéjüket a dinoszauruszokra meg az ősidőkre utalva.

A mai kortárs zenében amúgy sincsenek tiszta műfajok, bármilyen kultúrából inspirálódni tudnak. Egyébként 2019-ben alakultak, tavaly jelent meg az első lemezük Pangea (Ősföld) címmel. Ő maga a Mátyás téren, majd a Teleki téren élt néhány éven át, és a Déri Miksa utcai Kék ló csapatában dolgozott grafikusként, plakátokat tervezett, koncerteket szerveztek, s zenei pályája is ott indult el 2015 magasságában.

A grafikusság személyi indíttatású, mert édesapja és bátyja is képzőművész. Hogy még egy csavar legyen, ami jelzi, zenészeink útja milyen rögös vagy inkább hullámzó lehet, először szociológiát végzett, majd onnan került jazzszakra. Mint mondja, szociológián szemléletet tanult, bár már akkor is zenészkedett. Meri remélni, hogy humanista zenét csinálnak a Sauropodával, mert szociológusként más nem is lehet, mint humanista.

Az újságírók szeretik a hülye fordulatokat, például hogy gyenge kezdet után közepes folytatás jött, nos, itt erőből jöttek az újabb fellépők. Három nap után már annyi (jazz)műfaj, dallam, hang, ritmus forgott a fejünkben, hogy rendet tenni ebben már nem lehetett. Mondjuk, én szeretem, ha a zenészek valamit szövegelnek, az első fellépők pénteken igyekeztek is magukat közelebb hozni a közönséghez (már az első koncerten tele volt a helyszín), így Gyémánt Bálint gitáros örömét fejezte ki, hogy végre egy olyan jazzfesztiválon léphet fel, ahol nem a gasztrokínálattal kell megosztaniuk a teret. (Jegyzem meg, nem is az obligát borkóstolókkal.)

Zenésztársa, Oláh Krisztián pedig megilletődötten emlékezett vissza gyerekkorára, amikor a Rákóczi csarnokba küldték le paradicsomért és kóláért (fura párosítás, nem tudom, mi lett belőle, lecsó tán nem), de a közeli cigiboltnál is sokat ácsorgott kiskorúként, amíg segítőt talált (reméljük, a rokonság és a hatóság nem látja e sorokat, bár már elévült e csíny).

Néha persze úgy éreztem, egy-egy koncert leül, ekkor én is leültem, az én hibám, hogy a vasárnapi húslevesem után Oláh Dezsőék Triójánál úgy éreztem, mindent már nem tudok bevenni, tíz perc pihi nem árthat.

Aki három nap alatt 18 remek koncertet képes mindvégig egy szuszra végighallgatni, jutalomért szerkesztőségünkben jelentkezzék. A szervezők igyekeztek egymásra építeni a produkciókat, hogy figyelmünk ne lanyhuljon, de a riporternek is erős határai vannak. Ezzel csak azt jelezném, ilyen formás három napot tavaly láthattunk-hallhattunk, meg idén, így új reményünk csakis a jövő évi fesztivál lehet.

A közönség szerencsére úgy fluktuált, mint a magyar munkaerőpiac, Oláhék sem maradtak értő fülek nélkül, már csak rémlik, hogy ők klasszikusabb stílusban játszottak, békét sugározva vasárnap délután, ahogy elvileg az illik is, például annak, aki hívő katolikus. Mégis, olyat azért még nem láttam, hogy valaki könyvet olvas egy koncert alatt, láthatólag könyvtárból kölcsönözte, így érthető lenne sietsége és a műfajok vegyítése, de mivel úgy billegett székén, mint egy zsidó Tóra-olvasó, aligha hiszem, hogy mindez az unalomból eredt volna.

Az Afium Trió, ahogy Soma mamagésa mondta volt a Megasztárban vagy két évtizede, átjött keményen. Ha szavazhatnék, a három nap alatt ez volt a legjobb – csakhogy mivel ez a 15. koncert volt, emlékezetem vélhetően csalóka. Nem szomorkás, inkább „olyan hangulatom lett máma” a zenéjüktől, és ha jövetett volna még a java – már aligha –, akkor két olasz művész, Mario Marinelli zongorista és Daniella Spaletta énekesnő duója tetézte azt, amire tetőt már csak adócsalók húznának a kormányzati energiatámogatásért.

Ez volt e két józsefvárosi fesztivál első nemzetközi produkciója, naná, ovációkkal a végén. A két művész e napon találkozott először életében a Balaton környékéről jőve, ma is próbáltak először egy keveset, köszönve a budapesti Olasz Kulturális Intézet (Istituto italiano di cultura per l’Ungheria) támogatásának.

Mit mondjak? – kissé oldalt sétáltam a csarnokban, s ott is úgy zengett Daniella Spaletta hangja, hogy némi könnyezést nem az allergiám okozott. Megható volt, ahogyan köszönetet mondtak a meghívásért, de a közönség hálája sem maradt el. Gyors összeállásuk talán azt bizonyítja, hogy nem kell két (egymást) értő zenésznek sok ahhoz, hogy egy nap alatt összeálljanak – aki már tud zenélni, olyan, mint a biciklizők, nem tudja elfelejteni.

Innentől már gyanús, hogy mindent dicsérek, a két utolsó produkció így már csak pár sort érdemelhet. Az Amoeba úgymond a diszkó felé fordul már, de itt a jazzfesztivál már átment funkba, soulba, hiphopba. Zárásként a punk-jazz Kinetic Erotic következett, megmozgatván az úgy kétszáz fősre duzzadt közönséget. Elöljáróban elmondták, hogy műfajilag megélhetési lakodalmas mulatósban utaznak, a zenészeknek is meg kell élniük eme siralmas időkben.

Ezalatt egy nagyobbacska könyökölős körasztalnál próbáltam volna összegezni háromnapos gondolataimat – ha még lettek volna –, miközben mellettem egy magyar beszélgetett egy angol fiatalemberrel. Végül magam is szóba álltam Luis Wallace southamptoni matematikus egyetemistával, miért szopogatja itt egyedül a sörét.

Kiderült, zenél is, éppen Prágából érkezett európai útja során (lám, egy angol egyetemistának még ma is simán telik erre), ott keresgélt a neten a programok között, így jutott el Józsefvárosba a fesztiválra első budapesti útja során. Mint tehát korábban kihallgattam, arról is érdeklődött, hogy milyen itt a biztonsági helyzet, miért nincs késelés vagy más, olyasfajta etnikai-vallási konfliktus, mint náluk, kik is a romák (Gipsy), és tipikus angolként végül fölöttébb nyugodtan szemlélte az eseményeket.

Mivel hétfőn útja Bécsbe vezetett, rákérdeztem, nem nézi-e a királynő temetését, illetve hogyan látja királysága helyzetét? Diplomatikusan elmondta, megosztottak az emberek, van, aki szereti, van, aki nem, ő középen van.

Ahogyan e fesztivált is szeretheti, aki akarja: akárcsak Józsefváros zászlaja, sárga meg zöld, kicsi, de a miénk, és mintha be is ért volna.

Nyitókép: Mile Máté