Tudni lehet rólad, hogy megalkuvásmentes művész vagy, aki akkor is ontja a filmeket, amikor mások egy évtizedet is várnak, hogy összejöjjön rá a pénz. Pedig te nem kérsz itthon állami támogatást. Hogyan csinálod? 

Az elejétől kezdve – amikor még rövidfilmeket készítettünk, azelőtt meg színházat – mindig a körülményekhez alkalmazkodtunk, nem vártam nagyobb támogatásra. Azért beszélek többes számban, mert azóta is egy csapat vagyunk. Többnyire azokkal dolgozom, akikkel annak idején Debrecenben, tizenhárom-tizennégy éves korunkban elkezdtük a színházasdit.

Hozzászoktam, ha nincs állami forrás, megoldjuk a semmiből. 

Most már viszont úgy érzem, kontraproduktív így dolgozni, és nem csinálnám újra. A negyedik filmet forgatjuk így, az utolsót ilyen módon. Tudnék még így filmeket csinálni, de nem csinálok, mert ezzel elfogadnám, hogy ez a sorsom.

És ezt nem akarom elfogadni, mert azzal legitimálnám a rendszert, ami a szervákat adja,

amiket aztán viszonozni kell. Nem akarom, mert ezzel én is a rendszer részévé válok, hiszen maga a rendszer termeli ki az ilyen fajta ellenállást is. 

De ha nem készítesz filmet, azzal mit érsz el? 

Nem itt csinálok filmet. Sem ellenállóként, sem opportunistaként nem akarok ennek a rendszernek a része lenni. Belefáradtam, hogy folyton reagáljak, már nem látom értelmét, tíz évem ment el rá 40 és 50 között, ez sok. 

A következő projektekre már máshonnan kerítek erőforrásokat, és a film sem kapcsolódik majd semmilyen szinten Magyarországhoz, de még magyar témákhoz sem. Semmihez, ami itt van. Őszintén szólva, már nem érdekel a sorsa ennek az országnak. 

Két filmed van még talonban. Az Ernelláék Farkaséknál Karlovy Varyban fődíjat nyert, és úgy tudom, egyfajta trilógia készül. A második darab, a Kálmán-nap – ennek van most a pótforgatása –, az Egy százalék indián lesz a harmadik. Ezeket mind játsszátok színházi darabként a B32 Galéria és Kultúrtérben. Mikor lesznek láthatók a filmek? 

Remélem, hogy 2023-ban be tudjuk hozni mindkettőt valamilyen úton-módon, persze elcsúsztatva. Egyelőre a befejezésre koncentrálunk, amire idén van is esély, mert már megvágtuk mindkettőt. Az utómunkák Szlovákiában zajlanak, erre a filmre ugyanis szlovák állami pénzt kaptam, a költségvetés másik fele svájci, a tartalmi részt hozzák a magyarok. 

Nálad a színház és a film sosem vált el igazán, már a 90-es években játszottál a Stúdió K-ban. Láthatólag működik, hogy kamaradarabokból csinálsz kis költségvetésű filmeket. Nem szeretnél végre „rendes”, nagy filmet forgatni? 

Ezek így adták magukat. Amikor megcsináltuk az Ernelláékat, úgy éreztük, szükséges folytatni. Nem is magát a történetet, hanem hogy még jobban körüljárjuk a témákat, amiket az első darab fölvetett. 

Elsősorban formai a kapcsolódás: mindhárom kamaradráma, egyetlen helyszínen játszódik, magyar középosztálybeli párok között. Az első középpontja a gyereknevelés; a másodiké a szexualitás és intimitás hiánya a középkorú pároknál; a harmadiké pedig az öröklődő női és férfiszerepek, melyek az elmúlt húsz évben gyorsan változtak. 

Mivel láttuk, hogy az Ernelláékat viszonylag egyszerűen megcsinálhattuk filmen is, akkor már úgy kerek, ha a további kettőt is leforgatjuk, s mindháromnak van színházi és írott dráma formája, valamint filmverziója is. Talán a harmadik a legélesebb, a legnagyobb dinamikával és téttel dolgozó darab. Így mindent körbejártunk, kimaxoltunk. 

Innentől kezdve nagyon más jön.

Dolgozunk az új forgatókönyveken, de a következő évek már nem kötődnek Magyarországhoz. 

Elmész az országból is? 

Nem látom értelmét, hogy csak úgy fogjam magam és elmenjek. Elindítok valahol valamit, abból kialakul egy film vagy színházi előadás. Ha létrejön egy jó közeg, akkor folytatjuk, az hozhat magával elmozdulást, akkor tudok mozdulni. Egyelőre csak kiutazgatások vannak Szlovákiába és Olaszországba, ottani közösségekkel dolgozunk egy-egy munkán, workshoppal, pályázattal, és majd meglátjuk, hol érdemes folytatni. Ha nagyon el kell menni a munka miatt – mert én csak a munka miatt mennék el, ugyanis a családom itt van –, akkor persze megyek. 

A zene sem áll távol tőled, egy dzsesszformációban billentyűzöl. 

Volt egy alkalmi együttesünk Mészáros Ádám gitárossal, Szelevényi Ákos szaxofonossal és Miklós Szilveszter dobossal, ők igazi top dzsessz-zenészek. Ákos és Ádám írt egy kompozíciót, én csak becsatlakoztam. Debrecenben és a Magyar Zene Házában adtunk egy-egy koncertet, óriási élmény volt ezekkel a zenészekkel együtt lenni és dolgozni, a zenei vonzalmamat megélni. Hogy mi lesz a folytatása, még nem tudom. Nekem fontosak ezek a kapcsolatok, és ki tudja, talán filmben, színházban vagy zenélésben is folytatódhat. 

Sok minden köt Józsefvároshoz, a Filmművészetire jártál a Szentkirályi utcába. Az SZFE-tüntetések idején is itt voltál. 

Végigkövettem az egészet, Schwechtje Misivel én vezettem akkor a mesterképzéses filmrendező osztályt. Beszédet mondtam a tüntetésen, ami után a diákok átvonultak az Ódry Színpadra, és bejelentették, hogy elfoglalják az egyetemet. 

Ezt a meccset, csatát, háborút vagy forradalmat csak úgy tudták volna a diákok a tanáraikkal együtt megnyerni, ha úgy, ahogy van, az egész rendszer bukik.

Látva a hatalmon levők agresszivitását, csoda lett volna, ha a diákok megbuktatják Orbán Viktort és rendszerét. Ennek nem volt realitása, ahhoz országos méretű forradalmi szituáció kellett volna. De amit csináltak, az minden szempontból példamutató, morálisan és szervezettségben is. 

Én igazából attól voltam lenyűgözve, ahogyan ezek a 21-22 éves fiatalok megszervezték az óriási tüntetéseket, minimális külső segítséggel. Bent voltam, láttam, hogy miként alakul mindez napról napra, hogyan fogalmazták meg a közleményeket, szavaztak a különböző akciók ötleteiről elképesztő tehetséggel és kreativitással. 

Akik ebben részt vettek, rengeteget tanultak a világról.

Talán nem is lesz még egyszer ekkora tétje valaminek az életükben, hiszen egy egész ország és a világ figyelt rájuk.

Amikor Gandalf (Ian McKellen színész – a szerk.) felmutatta a kezét az SZFE felirattal, akkor szerintem egy egész generáció mondta, hogy YES. 

Működik a Freeszfe, de az is látszik, hogy a pénzhiány miatt döcögősen. Fenntartható ez szerinted hosszú távon? 

A Freeszfe kicsit olyan, mint egy inkubátor, amiben valamilyen értéket meg akarsz őrizni, és azt életben kell tartanod, amíg nem változik a helyzet. Források nélkül viszont ez tényleg iszonyúan nehéz. Egy darabig dolgozhatnak a tanárok ingyen, szívességből meg lelkesedésből, de végül mindenkinek meg kell élnie valamiből. 

Egy ideje a Palotanegyedben élsz. Mi hozott ide, mit szeretsz benne? 

Sok barátom lakik itt, ők mindig mondták, milyen jó hely. Azelőtt Újlipótvárosban laktam, ami szintén jó hely, de teljesen más közeg. 

A költözésnek praktikus okai voltak, olyan lakásba kellett mennünk, ahol a felnövő gyerekeknek is van normális élettere. Itt találtuk meg ezt a lakást a Bródyban. Nemrég költöztünk csak, a nyarat is máshol töltöttük, még nem tudtuk felvenni a ritmust, keresgéljük, mi hol van, hová menjünk boltba. Pedig ismerem ezt a helyet, mert

életemnek legalább tíz évét itt töltöttem: ide jártam egyetemre, a Mikszáth téren mutattuk be az Ernelláékat is, de azóta óriásit változott az egész.

Régen is szerethető, de eléggé lerobbant hely volt, én pedig az utóbbi időben keveset jártam erre. 

Újlipótvárosban mintha egy külön városban élnél, nagyon keveset mozdultam ki, csak oda mentem, ahol éppen dolgom volt. Itt most fedezem fel a környéket, és látom, hogy mennyire rendben van már ez az egész.

Fotók: Mile Máté