Vannak nagyszerű emberek, akikről a világ nem vesz tudomást, mert csendben végzik szolgálatukat, de akik kapcsolatba kerülnek velük, életük nagy találkozásaként emlékeznek rájuk. Ilyen volt Túrmezei Erzsébet (1912–2000) is, sokak szerint ő az evangélikus egyház múlt századi történetének fontos szereplője, az egyházon kívül azonban szinte ismeretlen.

A Wikiwand rövid szócikkben közli, hogy magyar–német szakos tanárnő, költő, műfordító, valamit a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület diakonisszája (a fogalom magyarázatát cikkünk végén keretes írásunkban találhatják), 1990 után pedig első főnökasszonya volt. 1993-tól Józsefváros díszpolgára is.

Bolba Márta, a Budapest-Józsefvárosi Evangélikus Gyülekezet lelkésze hívott meg bennünket a Mandák-házba, ahol az istentisztelet után az emléktáblát avatók szavai nyomán vált világossá, hogy személyes hatása és versei milyen mélyen hatottak, hatnak ma is.

Az ünnepség szerény volt, és meghitt. Az egyszerű emléktábla a Mandák-ház egyik udvari lakásának kopott falára került, ott élt Túrmezei Erzsébet 1978 és 1997 között. Gregessen Labossa György lelkész, az evangélikus egyház diakóniai bizottságának elnöke idézte fel azt a szolgáló és költői életutat, amit fiatal lányként választott magának. Túrmezei Erzsébet a visszaemlékezésében születésétől számította ezt az indíttatást: hetedik gyerekként született, és édesanyja azért imádkozott, Isten áldja meg a gyermeket, hogy „az ki is tudja fejezni, amit a szíve érez és gondolt, és Isten beletette ezt a hetedik gyermek bölcsőjébe”.

Bolba Márta szerint Túrmezei Erzsébet nem félt az elköteleződéstől, és Istennek mondott boldogító igent. Sok versét éneklik a hívek, ő az Igen, Atyám kezdetűt emelte ki, mint amiben kifejeződik a hitvallása. „Erzsébet hitének és életének sokan voltak tanúi, kedvesen emlékeznek vissza törékeny alakjára és erős hitére, életében a belmissziói munka és az irgalmasság összeforrt.”

Egy 1938-as verse (Szürke ruhában) is erről szól:

„Felvettem a szürke ruhát.
Szürke, mint a gondok,
Mint a hétköznapok, a munka,
Mint a földön az élet.
S Jézus megáldott:
»Szürke ruhád alatt
Verjen a szíved piros örömtől!«”

A diakonissza-mozgalom lelki atyja, a 19. századi Wilhelm Löhe szerint a diakónia színtere a gyülekezet, hangsúlya pedig az önkéntesség.

Görög Hajnalka, aki ma a Fébé (a név eredetéről is írunk a keretesben) főnökasszonya, Madocsai Dániel egyesületi titkárral jött el. Mindketten jól ismerték Túrmezei Erzsébetet, Görög Hajnalka közeli személyes és munkatársi kapcsolatot ápolt vele, Madocsai Dániel pedig az édesapja révén, aki a Fébé egyik lelkésze volt, került közel hozzá.

Az evangélikus diakonisszák sokban hasonlítanak a szerzetesekhez, fogadalmat tesznek az elesett, beteg, rászoruló emberek szolgálatára. 1951-ben a katolikus rendekkel együtt a protestáns diakóniai szolgálatokat is felszámolták, mondta Görög Hajnalka. Túrmezei Erzsébet is osztozott a szétszóratásban, és csak a 70-es évek végén talált otthonra a Mandák-házban. A rendszerváltáskor újjászerveződött a diakóniai segítő szolgálat, a Fébé Evangélius Diakóniai Egyesület első főnökasszonyává Túrmezei Erzsébetet választották.

A vendégek között ott volt Camara-Bereczki Ferenc Miklós is, aki a körzet MSZP-s önkormányzati képviselője, de sokkal inkább magánemberként, Túrmezei Erzsébet tisztelőjeként vett részt az istentiszteleten és táblaavatáson. Mint elmondta, kisgyerekkorától gyakori vendég volt a Mandák-házban, ide járt hittanra Selmeczi János teológiai professzor feleségéhez, Edit nénihez – ott laktak ők is egy szerény lakásban –, aki Túrmezei Erzsébetet segítette mindenben, így ő is találkozhatott vele.

Túrmezei Erzsébet életútjáról könyv is jelent meg Ancilla Domini címmel, ami a MEDiT-en, a Magyar Evangélikus Digitális Tárban online is olvasható.

Képek: Huszár Boglárka