Zorka egy III. kerületi általános iskolába jár, negyedik osztályos, márciusban tölti be a tízet. Úgy képzeli, ha felnő, lesz egy tengerparti kávézója, abban fog dolgozni, és meséket ír majd szabadidejében.

A mesék világába édesanyja vezette be egészen pici korában. Különleges rituálét is kialakítottak:

meggyújtják a mesegyertyát, felcsendül a Koshi-csengő hangja

– ez jelzi, eljött a mesélés ideje. A szürke hétköznapok estéi nem múlhatnak el mesemondás nélkül, de már nem csak az édesanya mesél, Zorka tarsolyában is van megannyi történet, amiket ő is szívesen megoszt másokkal. Az esti mesékbe rendszerint beleszövik az elmúlt nap egy-egy mozzanatát, a jó és a kevésbé fényes eseményeket egyaránt.

Zorka első papírra vetett meséi karácsonyi ajándéknak készültek. „Az ötlet csak úgy kipattan a fejemből, aztán egyik gondolatot követi a másik” – mondja az alkotás folyamatáról a nagylány. A történet képkockáit elképzeli, utána önti szavakba.

Szerinte nagyon is lényeges, hogy a klasszikus mesére jellemző elemek, mint például az „egyszer volt, hol nem volt” ne maradjon el,

mert ezek segítenek megteremteni a mese varázslatos hangulatát.

Élete első írópályázata volt ez a józsefvárosi, és úgy állt hozzá, ő bizony meg fogja nyerni. Nem is írt még korábban olyan hosszú mesét, mint amit aztán beküldött. A Madarak Szigetének egyik műhelytitka, hogy hangjegyzetet is készített hozzá, aztán kerekedett ki a végleges történet, vagyis itt már megjelent a tudatos írói munka. A történetnek ő a főszereplője, vannak benne valósághű elemek, szerepelnek egyes vágyai, és vannak olyan részek, amiket a fantázia szült. Hogy melyek ezek, az hadd maradjon talány!

Zorka nemcsak írni, olvasni is szeret. Igazi könyvmoly, számára a játékot is az olvasás jelenti. Szívesen böngészi Boldizsár Ildikó meséit, de a Geronimo Stilton-sorozatnak is nagy rajongója. Úgy véli, egy történet attól igazán jó, ha izgalmas, mert akkor felkelti a kíváncsiságot.

Kolonics-Imre Zsófia

Nagy Liliána Zorka

A Madarak Szigete

Egyszer volt, hol nem volt, Hetedhét országon is túl, az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol egy kismalacka túrt, élt egyszer egy kislány, akit Zorkának hívtak. Hosszú, fekete haja lobogott a szélben, ha futkározott az erdőben. Volt egy kis fekete foltos barna színű kutyája, Kópé.

A nyarat minden évben a Nagymamájánál töltötte, aki egy erdőszéli, fehér házikóban élt. Az ablakait színes üvegfestések díszítették.

Egy napon Nagymama megkérte unokáját, hogy szedjen egy kis szedret az erdőben, mert szedrespitét akart sütni.

A kislány boldogan indult el Kópéval. Sokáig keresgéltek, de egy szederbokorra sem leltek. Végül találtak egy hatalmasat, ami roskadásig telis-tele volt lila szederrel. Zorka elkezdte szedegetni a bogyókat. Kópé a távolból recsegő hangot hallott és hívogató ételszagot érzett. Elfutott a hang irányába.

Mire a kislány már teleszedte a kosarat a finom szederrel, látta, hogy Kópé eltűnt. Hiába szólongatta, a kutyus nem jött vissza.

– Hová tűnt Kópé? Mit csináljak én most? – jajgatott Zorka.

Aztán gyorsan hazaszaladt. Kipotyogott pár szem szeder is a kosarából, de nem foglalkozott vele. Aggódott Kópé miatt.

Hazaért. Letette a kosarat a konyhaasztalra, és szó nélkül kifutott ismét.

– Hová mész? Már itt a szeder! – mondta a nagymamája.

– Gyorsan még el kell intéznem valamit! – kiáltotta Zorka.

– Jó, de uzsonnára itt legyél!

Ment, mendegélt az erdőben a kislány. Egy barlanghoz ért, ahol egy fekete kendős, görbe hátú Anyóka sepregetett.

– Jó napot, Öreganyó! A kutyámat keresem, Kópét. Segítene megtalálni?

– Mivel ilyen szépen kéred, segítek. Van nekem egy varázsgömböm, abban mindent lehet látni.

Zorka és az Anyóka belenéztek a gömbbe. Látták Kópét, de olyan gyorsan történt mindez, hogy már el is tűnt a kép.

Anyókának volt egy járgánya, ami repülni is tudott. Felszálltak a felhők közé, majd leszálltak a Madarak Szigetére, ahol rengeteg madár repkedett. Volt ott piros, kék, sárga és zöld papagáj, kis cinegék, vörösbegyek, sárgarigók, lila-kék jégmadarak, fehér gólyák, rózsaszínű flamingók, sötétzöld kacsák, ezüst hollók és arany sirályok.

Némelyik a kristálytiszta tóban úszkált, mások gyümölcsöt ettek a fákról. Páran megijedtek a kislánytól és elbújtak a fák mögé. Az aranyszínű vízesés mellett hatalmas zöld fák sorakoztak, szivárványszínű fészkekkel.

Ekkor jelent meg Nimród, a nimfapapagáj.

– Sziasztok! Mi járatban vagytok errefelé, ahol ember sosem jár?

– Szia! A Madarak Királyát keressük. Bemehetünk hozzá? Beszédünk van vele.

– Jó, de előtte válaszolnotok kell egy találós kérdésre. Mit gondolok én?

Zorka nagyon okos lány volt, ezért tudta a választ.

– Azt gondolod, hogy most egy Anyóka áll itt mellettem, pedig ő nem Anyóka, hanem Fehérboszorkány, azaz jó boszorkány.

– Pontosan ezt gondoltam. Most már bemehettek a királyhoz.

Miután elmesélték, mi járatban vannak errefelé, a király nevetett.

– Ha, ha, ha! Csak ez a baj? Ezen könnyen segíthetünk.

Előhúzott a szárnyából egy színes varázstollat, ami utat mutatott nekik. Felmentek az arany vízesés tetejére és megpillantották Kópét, ahogy vergődött, mert a lába lent beszorult egy tüskés bokor ágai közé.

Kiszabadították. A kutya vidáman vakkantott, és megnyalta gazdája arcát.

A kislány meghívta a Fehérboszorkányt egy szedres pités uzsonnára a nagymamájához. Falatozás közben elmesélték közös kalandjukat. Nagymama nevetett.

– Igazán furfangos kis unokám van! És varázslatos is.

Egy VEKOP-program keretében korábban már zajlott meseíró pályázat a kerületben, ahol gyerek és felnőtt kategóriában is szép számmal születtek alkotások.

Mesemondós podcastjaink Fullajtár Andrea, Mészáros Tamás, Horváth Kristóf, Elek Ferenc előadásában meghallgathatók a 8 és fél óra felvételei között.

További kapcsolódó cikkeink:

Képek: Unlimphotos