Talán a mozizás magyar aranykora volt – amikor egy közepes sikerfilmet is több százezren néztek meg, a kiugró slágereket pedig akár milliónyian – a jegyüzérek aranykora is. Azok, akik egyáltalán hallottak róluk, talán úgy képzelik el őket, mint idegesen a hátuk mögé pillantgató, szatírszerű figurákat, akiknek ballonkabátjuk belső zsebéből illegálisan (és persze felárral) árusított mozijegyek kandikáltak ki. Ma már szinte csak telt házas Aréna-koncertek előtt találkozhatunk velük, a bejárattól távolabb toporognak, s ha alkalmasnak érzik a pillanatot, felkínálják az árut a potenciális érdeklődőnek.
A mozijegyekkel üzérkedők nagyjából a plázamozik elterjedéséig tevékenykedtek. Valójában nem (mindig) viseltek ballonkabátot, jegyük azonban volt bőséggel, általában azokra az előadásokra, amelyekre nehéz volt bejutni. A jegyelővétel kezdetekor felvásárolták a zsugák jelentős részét, majd látható szellemként a mozi – például a Corvin előtt – keringtek. Hozzájuk fordulhattak, akik mindenképpen szerettek volna bejutni például az aktuális Belmondo-filmre, vagy a Gyilkos bolygóra Sean Conneryvel.

A jegyüzérek utolsó reménysége talán Leonardo DiCaprio volt: a Titanic 1998-as magyarországi bemutatója idején még virágzott a biznisz, a Corvin előtt is tébláboltak dílerek, akiknek biztosan volt az esti nyolcasra két jegyük a Korda terem 8. sorának közepére. E sorok írójának még arról is vannak emlékei, hogy a sztár következő kasszasikerére, a nálunk néhány hónappal a Titanic után bemutatott A vasálarcosra is a villamosig állt a sor. Ebben a kanyargó embertömegben is megtalálták ügyfeleiket az üzérek – csak óvatosnak kellett lenniük, mert ha lebuktak, akkor igazoltathatták, és a legtöbbször elzavarták őket a mozi környékéről. De persze mindig visszajöttek.
A mai napig is azt szoktam mondani, ha olyannak érzem a filmet, hogy „ebből annak idején meggazdagodtak volna a jegyüzérek”. Vannak, akik még értik is, mire gondolok.
Kovács Gellért
Kiemelt kép: Mile Máté