„Tegnap irodalom óra után két fiúosztálytársunk telefonon játszott. Az egyik nyert, a másik erre kiakadt és odakiáltott a társának, hogy »mit mosolyogsz, te hülye gyerek?«. Eldurvult a helyzet, majdnem verekedésig fajult. A fiú, aki felkapta a vizet, földhöz vágott egy széket, majd elkezdte sorolni, mitől rossz az élete. Közölte, hogy nem is akar élni, öngyilkos akar lenni. Azt ordította, mindenkit utál, és ha mi is utáljuk, menjünk rá és tépjük le a fejét. Féltem és nagyon rosszul éreztem magam, nem értettem, miért kell ennyire túlreagálni egy ilyen szitut” – meséli Margit. Ezek a veszekedések az említettek között mindennaposak az osztályban. „Én remegtem, mert félek az ordítástól” – szúrja oda Kira.

A Deák Diák iskolában az idei tanévben indították el a Békés Iskolák Programot, amit a Józsefváros Közbiztonságáért Közalapítvány finanszíroz. Lezajlott a pedagógusok alapképzése, és az osztályfőnöki óra keretein belül már több osztályban elkezdték bevezetni. A gyerekek megnéznek egy korosztályuknak megfelelő szemléltető filmet, tisztázzák a fogalmakat, és lehetőségük van arra is, hogy megosszák személyes tapasztalataikat. „Azt szeretnénk elérni, hogy felismerjék a gyerekek, ha bántalmazás történt, és legyen bizalmuk, merjenek szólni nekünk, felnőtteknek” – mondta Lentulay Edina angoltanár, fejlesztő pedagógus. A program része egy kérdőíves mérés arról, hogy a diákoknak milyen élményeik vannak, mennyire érzik biztonságban magukat az iskolában.

„Számomra a legmegdöbbentőbb, hogy volt, akiben felmerült az öngyilkosság gondolata.”

Az áldozat sokszor úgy dolgozza fel a bántalmazást, hogy egy harmadik gyereket kezd el bántani, ördögi a kör tehát – véli Lili. Egyes gyerekek szerint az lenne a megoldás, ha segítséget kérnének a tanároktól. „Ha leszidják a bántalmazót, nem lesz jobb, maximum egy kis időre visszavonul, aztán folytatja, ahol abbahagyta.” Úgy látják, a megoldás abban van, ha folyamatosan létezik egy fórum, ahol beszélhetnek a problémákról.

„Személyes tapasztalatom, hogy a gyerekek nagyon nyitottak a témára, azonnal tudták, miről van szó. Volt, aki be is számolt arról, hogy már volt bántalmazó, bár tudta, hogy azt nem szabad. A bántalmazott és a szemlélő szemszögéből is rengeteg történetet megosztottak. Amikor vége lett egy-egy beszélgetésnek, rendszerint azt kérdezték, folytatjuk-e még” – mondja Lentulay. Szerinte ahhoz, hogy a gyerekek elmeséljék a megéléseiket, bizalmi kapcsolat szükséges.

Az iskolában már megalakult az úgynevezett békéltető team, ennek feladata, hogy foglalkozzon a bántalmazás szereplőivel, figyelembe véve az igényeiket. Amelyik gyereknek szüksége van rá, az például pszichológiai segítséget is kap. „De az is lehet, hogy nem akar pszichológushoz járni, mert sokan azt gondolják, csak a hülyék járnak oda” – mondja Eszter.

„Ha egy osztályban évek óta jelen van a bántalmazás, az lesz a normális, nálunk is kezd megszokottá válni. Már negyedikben is volt rá példa, ötödikben még inkább teret kapott” – mondja Lili. Ez úgy működik, hogy vannak klikkek az osztályban, akik vagy egymást bántják, vagy összeállnak, és egy sokkal kisebb csapatot vagy egy embert bántanak – magyarázza. „Az a legrosszabb, hogy akit bántanak, az nem tud védekezni. Annak a legnehezebb, akinek nincsenek barátai sem.” A gyerekek szerint a probléma forrása az lehet, hogy többeknél valami gond van otthon, nem foglalkoznak velük eléggé, nem kapják meg a megfelelő figyelmet, szeretetet, ezért az iskolában úgy próbálnak maguknak figyelmet kikövetelni, középpontba kerülni, hogy leuralnak másokat. „Mindannyian arra vágyunk, hogy figyeljenek ránk és szeressenek minket, hogy érezzük, fontosak vagyunk valakinek” – magyarázza Lili.

A program visszaigazolta a hatékonyságát, működőképességét, mégsem pár óra vagy pár nap alatt hozza el a változást. „A kollégák véleménye az, hogy gyakorlatilag korábban is a Békés iskolák program szellemében neveltük a gyerekeket, de sokat számít, hogy most össze lett foglalva, tudatosítva lett, keretet kapott. Van egy eszköz a kezünkben, amivel még inkább segíteni tudunk a gyerekeknek. Igaz, a neheze még csak most jön.”

Fotók: Mile Máté