2012 óta bérelted az államtól az iszkaszentgyörgyi Amadé-Bajzáth-Pannenheim-kastélyt, berendezted, nemzetközi művészteleppé alakítottad. A 2019-ben megkötött 8 éves szerződésed ellenére idén februárban egyik napról a másikra kipenderített onnan a NÖF. Hogyan élted meg ezt az időszakot

Sokkoló hír volt. Athénban jött a telefonhívás: egy számomra ismeretlen ember közölte, hogy vissza kell adnom a kulcsot. Milyen kulcsot? Erre azt felelte, a kastélykulcsot. Arra gondoltam, biztosan valamilyen felmérést végeznek megint, ezért keresnek. Majd megtudtam tőle, hogy február 10-ig ki kell ürítenem a kastélyt, mert felmondták a szerződést. Erről különben azóta sem kaptam kézhez a papírt, csak e-mailben egy másolatot.

A felmondás indoklása az volt, hogy megengedtem Curtisnek, hogy klipet forgasson a kastélyban. A finnországi magyar nagykövet, Breuer Klára járt közben az érdekemben, így végül a hónap végéig kaptam határidőt. Kértem, hogy még egy hónappal tolják ki, amire azt a választ kaptam a NÖF ügyvezető igazgatójától, Oláh Zsanettől, nincs rá mód, mert a kiköltözésem után a helyi önkormányzattal együttműködve azonnal elkezdik használni az épületet. Kérdeztem a tervekről az egyik iszkaszentgyörgyi önkormányzati képviselőt, semmiről sem tudott.

Oláh Zsanett azt nyilatkozta, a megállapodást idővel a videóforgatástól függetlenül is felbontották volna, mert nem teljesítetted az úgynevezett kiegészítő jellegű tevékenységek bevételének elszámolását. Mire gondolhatott?

A szerződésem szerint a kastélyban tartott minden fizetős nyilvános esemény után fizetnem kellett volna 65 ezer forint plusz áfát az államnak. Vidéken képtelenség ennyi pénzt összeszedni a belépők árából, ráadásul addig is ingyenesek voltak a rendezvények.

Nekem hatalmas veszteség lett volna, ha a komolyzenei koncerteket fizetőssé teszem, mert amellett, hogy a saját pénzemből fizettem a fellépők díját, útiköltségét, megvendégelését, még az államnak is utalhattam volna pluszban. Ezért a korábbi ügyvezető, Glázer Tamás jóváhagyta, hogy nem szervezek fizetős eseményeket. A szerződésemben az állt, hogy péntektől vasárnapig, összesen öt időpontban nyitva kell tartanom a kastélyt, hogy a látogatók bejöhessenek, a többi időben viszont szabadon használhattam. Két lakást is eladtam, hogy legyen miből megvásárolni a berendezéseket. A kastélynak 32 helyiségét használhattam, bebútoroztam korhű bútorokkal saját pénzből, amihez semmi állami támogatást nem kaptam.

Ott éltem, ez volt az egyik otthonom, de nemcsak magamnak tartottam fent, hanem az odalátogatóknak is. Az épület 1980 óta lelakatolva állt, míg ki nem béreltem 2012-ben. Akkor még szinte teljesen üres volt, de már akkor is havonta majd ezer látogató érkezett, akiknek én magam mutattam be a kastélyt, azt is ingyen.

Magyarországon, ha valami ingyen van, az mindig gyanús.

Furcsa nekem, hogy nem igazán értették, nem azért bérlem a kastélyt, hogy milliókat szedjek ki belőle. Huszonnégy évvel ezelőtt ismerkedtem meg Károlyi György gróffal és feleségével, akik a fehérvárcsurgói kastélyt bérlik és gondozzák. Tőlük vettem a példát: ha van lehetőségem arra, hogy megmentsek egy magyar kulturális örökséget, megteszem.

A falubeliektől nagyon sokat tanultam a kastély múltjáról. Például azt is megtudtam egy 93 éves bácsitól, hogy az ottaniak ürítették ki a második világháború idején, pedig a fáma szerint az oroszok voltak. Azt mesélte, amikor az oroszok után a hajdani gróf visszajött 1945 januárjában, reménykedve, hátha visszatérhet az otthonába, németek tartózkodtak ott, és még teljesen be volt rendezve. Amikor elmentek, a bácsi belopódzott a barátaival, hogy megnézzék, hogyan éltek a grófok. Addig a kertbe se léphettek. Kinyitották a nagyszalon ablakait, azokon dobálták ki a kristályokat, porcelánokat. A lányok lent álltak az ablak alatt, aki előtt a legtöbb törmelék összegyűlt, az volt a legszebb.

Levágták a kristálycsillárt, ripityára tört, a darabjaival bartereztek a várpalotai fiúkkal. A falubeliek báránynyíróval vágták szét a perzsaszőnyeget, gondolták, mégiscsak jobb lenne azon, mint a földes padlón sétálni. Ami a kastélyban maradt, azért hagyták ott, mert nem fért be a házaikba.

Érdekes élmény volt az is, amikor egy velem egykorú férfi zsákban hozott hatalmas könyveket, és mondta, ezeket vissza akarja adni. Amikor a faluból fosztogatni mentek a kastélyt, az édesapja hétéves gyerek volt, csak azt látta, mindenki megfog valamit és elviszi. Ő vitte a könyveket, mert tudta, hogy az érték. Ezek a kötetek az 1848-as évi könyvelést tartalmazzák: ebben vezették, ki dolgozott itt akkor, milyen munkát végzett, mennyit fizettek érte. Tényleg óriási érték.

A művésztelepet, amit megalkottál, át tudtad már emelni valahová?

Még nem, egyelőre keresem a helyet hozzá.

Akár lehetne itt is, a Palotanegyedben?

Szívesen hoznám ide. Nagyon szeretnék itt helyben csinálni valamit. A JKN vezetőjét, Lágler Pétert kerestem meg, hogy kortárs kiállításokat szerveznék a H13-ban. Adorján Attila festőművész és Párkányi Raab Péter szobrászművész közös kiállítását szeptemberben nyitjuk meg.

A művésztelep egyik helyszíne is lehetne akár a H13. Szívesen működnék együtt a Józsefvárosi Önkormányzattal is.

Az iszkaszentgyörgyieknek van a legnagyobb nemzetközi kortárs képgyűjteményük Magyarországon, mert a művészek, akik részt vettek az alkotótáborokban, képeket ajándékoztak a falunak. Ha találok partnert Józsefvárosban és a művésztelepet ide tudom telepíteni, megkezdhetjük a kortárs alkotások gyűjtését a józsefvárosiaknak.

2000-ben támogatói szerződést írtál alá a Liszt Ferenc Zeneakadémiával, így a Bródy utcai rezidenciádon szalonkoncerteket szerveztél. Támogatod még a diákokat ösztöndíjjal?

A covid-járvány miatt szüneteltetni kellett, s 2021-ben édesanyám egészsége leromlott, haza kellett mennem hozzá, fél évre visszaköltöztem Finnországba. Még nem tudtam újraindítani a támogatói koncerteket, de kapcsolatban vagyok a Zeneakadémiával és a Magyar Képzőművészeti Egyetemmel is, ugyanis ottani diákokat is segítettem.

A galériádban olyan fiatal művészek állíthattak ki, akiknek neve még nem ismert a szakmában. Hogyan látod a hazai kultúrpolitika alakulását?

A kereskedelmi alapon működő galériák nem arról híresek, hogy pályakezdők műveit kiállítják, mivel az eladásból élnek, olyan művészeket engednek be, akiknek már van nevük. Az ösztöndíjprogramkor eldöntöttem, pályakezdőknek segítek. Számukra az a legfontosabb, hogy biztosítva legyen a megjelenésük.

2000-ben, amikor aláírtam a Zeneakadémiával a támogatói megállapodást, én voltam az egyetlen Magyarországon, aki magánszemélyként egyetemistákat segít, ösztöndíjat alapít a részükre. Finnországban magánemberek, alapítványok, cégek támogatják a művészeti iskolák tanoncait is.

Skandináv vagyok. Mi minden emberre úgy tekintünk, hogy ugyanazok a lehetőségek, jogok illetik meg, függetlenül attól, hogy milyen politikai beállítottságú, milyen vallású, milyen színű a bőre, sovány vagy kövér, szőke vagy barna.

Magyarországon nagyon sok jó művész van, aki nem kap lehetőséget, mert nem kormánypárti. Nem értem, hogy itt miért a politikai nézetek irányítják a kulturális életet. Ezt a hozzáállást nem is támogatom. Húsz éve, amikor idejöttem, nem ez volt a jellemző, ez az elmúlt évek sajátja, ráadásul évről évre erősödik.

Itt a művészeti egyetemeken nagyon jó alapokat kapnak a diákok, jó tanárok vannak, akik maguk is jó művészek. Attól tartok, sok, parlagon heverő művész jobb lehetne, vagy már most is jobb, mint a támogatott művészek. A művészeti alkotások alapján kellene eldönteni, ki a jó művész, nem pedig politikai hovatartozástól és kapcsolatoktól függővé tenni.

Mi lehetne megoldás?

Az államnak kötelessége lenne támogatni a művészeket. Magyarországon, ha nincs civil állása egy alkotónak és nem kegyeltje a kormánynak, akkor akár éhen is halhat. Finnországban a fiatalok úgynevezett „művészfizetésért” pályázhatnak 1-5 éves időintervallumokra. Az ehhez szükséges forrást az állam, alapítványok, cégek és egyéb intézmények biztosítják. Itt is meg kellene találni erre a pénzt, csak így lehet megmenteni a minőségi művészetet, művészéletet.

Mit szólsz a Zeneakadémia körüli hírekhez? A rektori pályázatra gondolok.

Úgy gondolom, hogy a Liszt Ferenc Zeneakadémia tanárai tudják a legjobban, ki lenne érdemleges az intézmény vezetésére, hiszen ők a szakemberek. Nem hiszem, hogy kívülről kellene erről dönteni. Nem is értem, hogy a minisztériumnak mi dolga van egy egyetemmel, aminek politikamentesen kellene működnie. Az egyetem nem szabad, ha a politika beférkőzött a falai közé.

Fotók: Huszár Boglárka