„Aki kutyát nevelni akar, elsősorban maga legyen jól nevelt. Ideges embernek ideges a kutyája, nyugodt embernek nyugodt. Aki kutyát nevelni akar,
először önfegyelmet tudjon gyakorolni.
Szeszélyből, alapos meggondolás nélkül ne vegyünk kutyát” – int önfegyelemre Bagyó Jánosné A polgári kutya nevelése és gondozása című dolgozata (Béta Irodalmi Rt., Budapest, 1942).
Pócsik Andrea kultúrakutató, filmtörténész, egyetemi oktató, a kiállítás kurátora sok ilyen és ehhez hasonló emlék-szilánkot túrt elő a múltból bemutatni szándékozván a nagyvárosi kutyatartás sokféle dimenzióját: „Készült egy kutatás fővárosi, és azon belül a józsefvárosi kutyás életről kimondottan ennek a kiállításnak a támogatására, tehát ez volt a kiállítás alapja, azután kiválogattuk belőle azokat az elemeket, amiket meg lehet itt jeleníteni úgy, hogy befogadhatóak legyenek ebben a kis térben is, ezért ilyen mozaikosan jelennek meg a fotók, a korabeli dokumentumok” – mondja a kutató.
Mozaikos, hiszen a tárlaton szó esik a két háború közti kutyatemetőkről, rendeletekről, melyek a kisállattartást szabályozták anno, de helyet kaptak benne a szintén Boldog kutyák névre hallgató, fiataloknak szóló rajz- és fotópályázat anyagai is. A Kesztyűgyár Galéria tehát igen sokat fog,
ám hogy mennyit markol, az nem eldönthető:
aki kutyás, az úgyis rajongani fog a kiállítás egy-egy anyagáért, de sziklaszilárd koncepciót, rendező elvet nemigen találhatunk a tárlat mögött, hiszen az leginkább csak fel-felvillant egy-egy részletet a kutyás élet múltjából (és jelenéből, hiszen pl. a Pápa téri kutyaköztársaság reprezentánsai is feltűnnek a fotókon, kapcsolódó dokumentumokban).
A rózsaszín párduc visszatér
Álljon itt tehát inkább néhány érdekesebb részlet kedvcsinálóként! Valószínűleg kevesen tudják, de a kutyapiszkot korábban újra tudták hasznosítani,
kecske-, birka-, juh- és báránybőrök kidolgozásához használtak kutyaürülékpácot.
A XIX. század elején sokaknak volt kereseti forrása, hogy
gyűjtötték a kutyapiszkot és aztán adták el (vödörszám)
a finom és könnyű szattyán- és kordovánbőrt készítő tímároknak – derül ki a Rubicon egyik cikkéből. 1901-ben talán már feledésbe merült ezen foglalatosság, és ekkor már a hatóságok problémának tartották, ezért rendeletekkel szabályozták a kutyatartást, például adó kivetésével: „A fővárosi tanács fölemelte a kutya-adót a körutakon kívül eső területre is. Emiatt a házi ebeket
sok helyen elpusztították”
– tudósít a Borsszem Jankó cikke, mely később nem várt fordulatot vesz: „A Tavaszmező-utcza 176. sz. házának tulajdonosa nem akart két kedves kutyájától megválni. Természetesen magasabb adót sem akart fizetni. Azt találta ki tehát, hogy a két házőrzőt a kerületbeli hiteles czímfestővel
párducznak föstette,
úgy okoskodván, hogy a párduczért egyáltalán nem jár ebadó, a párduczadót pedig még nem hozta be a tanács.”
„A környéken nagy feltűnést és riadalmat keltett, hogy
két párducz ugat az utczán.
A távoli Terézvárosból két újságíró, merész párducz-vadásznak öltözködve el is jött, hogy a fenevadakat elpusztítsa, de szerencsére otthon felejtették a Lefaucheux-t (az első igazán sikeres egyesített, fémhüvelyes lőszert tüzelő rendszer, a gyúpeckes fegyver – a szerk.), a revolverrel pedig nem mertek szembeszállni a bestiákkal” – mutat be egy példát a már akkor is bámulatos józsefvárosi leleményességre a korabeli élc- és vicclap.
Persze már korábban is kellett némi adót fizetni az ebek után, sőt az akkori szabályozásban már megkülönböztették a kedvtelésből és a munka céljából tartott kutyákat is: „Az ebekre kivétel nélkül díj lévén fizetendő, ez a kedvtelésből (luxus) tartandó kutya után évi 5 ft, azaz öt forintban, a házi szükségletből tartandó kutya után évi egy forintban állapíttatik meg” – olvasható az Ebek tartására vonatkozó szabály Pestvárosban 1869-ben című dokumentumban.
Végezetül álljon itt egy józsefvárosi történet, szintén a Borsszem Jankó hasábjairól egy vadásztársaságról. A Nimród Asztaltársaság jótékonysági fiókjába szép summa gyűlik egy adoma révén című cikk így folytatódik:
„Az adoma pediglen ez: Forpász Kajetán szenvedélyes vadász beszéli: – Halljátok csak, hogyan jártam. Fogolyra megyek a Hektorral. Egyszer csak zúgást hallok. Körülnézek, sehol semmi. A Hektor is eltűnt. Fütytyentek.
A magasból hallok szükölést.
Hát sas volt, aki lecsapott és a kutyámat elragadta. Fogom a puskámat, és lövök. Pár percz múlva a sas lezuhant lábaimhoz. – És mi történt a kutyáddal? – Az repült tovább.
Így az adoma, melyet az, aki a Nimród Asztaltársaságnál még el meri beszélni, az köteles egy koronával adózni az »Önkéntes adományok« perselyébe.”
Érdemes tehát mindenkinek a saját szemével megtekintenie a kiállítást, szemezgetni a kiállított tételekből, szelektálni, befogadni, és még jobb és tudatosabb városlakó kutyatartóvá válni ezáltal. Kedvcsinálónak pedig álljon itt a kiváló amerikai jazzgitáros, Bill Frisell csodálatos, témába vágó albuma, a Good dog, happy man.
Boldog kutyák kiállítás
- Kesztyűgyár Galéria, Kesztyűgyár Közösségi Ház
- Kurátor: Pócsik Andrea
- Arculat, grafika: Thury Lili
- Háttérkutatás: Papp Gergely és Pócsik Andrea
- Galéria munkatárs: Lődi Virág
Fotók: Karancsi-Albert Rudolf
