Milyennek látja a józsefvárosi kulturális életet?

Amióta itt élek, szerintem rengeteget változott. Érdekes megfigyelni, hogy nőnek az egyetemek és kebeleznek be dolgokat. Egy kicsit New Yorkra emlékeztet, ahogy a New York és a Columbia Egyetem hatalmasra nőtt – a Palotanegyedben is így alakul. Ez egyszerre jó, energetizáló, mert rengeteg fiatal jár erre, ugyanakkor szomorú látni, hogy sok bolt tönkremegy, részben a növekvő ingatlanárak miatt.

De a körút túloldala mögötti rész is hatalmasat változott, a József utca, az Auróra utca, a Mátyás tér. A Rákóczi tér egy szép ékszerdoboz és egy kis falu, ahol az emberek ismerik egymást. Talán azt is mondhatnám, van identitása. Én itt nagyon európainak érzem magam, és ez jó. Egyébként követem az angolul megjelenő országos és helyi híreket és az önkormányzat oldalát is.

A Pázmány Campus beruházásról is hallott?

Igen. A Pollack Mihály tér mögötti épületek régiek és szépek, előttük és közöttük parkok és kertek kellenének, minél több nyilvános tér, ahova az emberek ki tudnak mozdulni a városban, ami egyébként történelmileg is így alakult ki.

Ha megcsinálják a Campust, biztos szép lesz, de az egyetemisták csak egy igen kevés százalékát jelentik az itt élő embereknek. Plusz nyilván rengeteg porszennyezéssel és zajjal járna a projekt. Az egyetemek világszinten üzletté váltak, azt nem tudom, hogy a Pázmány mennyire jó vagy híres, megéri-e ez az egész.

Hogyan került Budapestre?

Eredetileg semmilyen kapcsolatom nem volt Magyarországgal. A testvéremnél voltam épp Kínában, zenéltünk és ételeket kutattam. Elég volt már, és felhívtam egy barátomat, akivel együtt nőttek fel a fiaink New Yorkban, és azt mondta, most vette meg a jegyét, megy Balatonszemesre a nagyapja házába, jöjjek én is. Ez május közepén történt tíz éve.

Megérkeztem Budapestre, elmentünk egy hétre Balatonszemesre, aztán Budán laktunk egy kis ideig a barátom barátainál. Egyszer június elején átsétáltam a Lánchídon és szétnéztem – nem tudom, mi történt, de az egész testemen végigfutott egy érzés: ez az otthonom. Kitártam a karom és a szívem Budapestnek, és Budapest is ezt tette velem.

Először a XIII. kerületben laktam, itt ismerkedtem meg a mostani partneremmel. Akkoriban egy zenei albumon dolgoztam – imádom a zenét és a főzést. Tíz éve valami igazán különleges, máshoz nem fogható energiája volt a városnak. A város felfedezte magát, valami olyat, amilyen nem volt azelőtt soha. A fiatalokat nem fékezte a szocializmus.

Miért nyitotta meg a Szentkirályi utcában a The Red Doors galériát?

Az apám író és festő volt, a nagyszüleim is kedvelték a művészeteket, ez hozzám is közel áll. Tizennyolc évesen vettem meg az első festményemet. Szeretek a művészetek, alkotások közelében lenni, boldoggá tesz. A nyitásban az is benne volt, hogy így szerettem volna köszönetet mondani a VIII. kerületnek és Budapestnek, hogy jó volt hozzám.

A galéria magyar művészekre fókuszál, valamint Magyarországon alkotó művészekre. Lehet az illető fiatal vagy idős, mindegy, az a lényeg, hogy új, friss alkotásokat hozzon el. Szívesen ismerkedem emberekkel, beszélgetek velük. Felújítottam a helyet, vannak fényeink. Esélyt akarok adni a művészeknek és közösségi helyet teremteni: volt már itt performansz, zenei előadás, irodalmi est, filmvetítés is.

 Ez inkább üzlet vagy inkább hobbi?

Én azt mondanám, szenvedély, amit komolyan veszek. Ez még nem üzlet, de van cégem, amin keresztül tudok eladni. Nincs fix nyitvatartásom, de amikor nyitva vagyok, bárki lejöhet, még akkor is, ha épp lencseparti van és nem kiállítás. A kiállításokra pedig előre be lehet jelentkezni, ha valaki a hivatalos nyitvatartási időn túl akarna bejönni.

Ismeri a környék galériáit?

Hallottam, hogy a Bródy Sándor utca galériás utca lesz. Ismerem a Molnár Ani Galériát, a Resident Artot, a TOBE Galleryt. Nem állok velük versenyben, inkább segítjük egymást. Én nem vagyok profi galerista.

Említette, hogy a zene és a főzés fontos önnek. Miben áll ez?

Gitározom egy másik gitárossal, Tóth Mátyással, aki a Liszt Ferenc Akadémián végzett. Jazzt és bossa novát játszunk, néha fellépünk jazzklubokban vagy fesztiválokon. Valószínűleg a galériában is fogunk játszani. Az étel és a zene két olyan univerzális dolog, amit mindenki ért, még ha nem is beszélünk közös nyelvet.

Hivatásként főztem fiatalon Franciaországban, jártam ott ilyen iskolába. Szeretek olyan dolgokat alkotni, amik összehozzák az embereket. Azokat az eseményeket kedvelem, ahol az emberek személyesen találkoznak és egymás szemébe tudnak nézni. Éttermi konyhám van a lakásban. A mesteremberek jöttek, hogy akkor tehát szeretnél egy nagy konyhát és egy hálószobát? Visszakérdeztem: miért, hol ér véget mindig minden buli? Hát a konyhában. Szoktam néha főzőtanfolyamot tartani hat-hét embernek. Szájról szájra terjed a híre, de nem tartok gyakran. Kedvenc ételem nincs, azon múlik, hogy mit főzök, hogy mit találok a piacon.

Jár az itteni piacokra?

Imádok piacra járni, és szomorúan látom, hogy haldokolnak a budapesti piacok. Mindig a környéken vásárolok be, elmegyek a Rákóczi téri és a Teleki téri piacra, aztán végig a Népszínházon, bemegyek a török boltba is. Sokszor biciklivel megyek mindenfele, kiváló erre ez a város.

Egyszer bementem a Rákóczi téri piacon az élelmiszerüzletbe, előttem állt egy fiatal férfi néhány termékkel a kosarában. Szóba elegyedtünk, megkérdeztem, miért itt vásárol, amikor pár méterre még jobb sonkát, szalonnát lehet kapni, van jó tejes és zöldséges jobb termékekkel, és nincs hosszú sor sem. Annyit válaszolt, hogy ezen igazából nem is gondolkodott. Talán valahogy fel kéne hívni az emberek figyelmét ilyesmire. Nem tudom, mi a megoldás, de valamit biztosan ki lehet találni, talán edukálni a fiatalokat.

Szoktam menni a csirkét árusító nőhöz, nem beszélünk közös nyelvet, de mégis mosolygunk és valahogy elkommunikálunk. Ezek jó momentumok az emberi kapcsolódásra. Mert amúgy hiperkapitalizmusban élünk, ami csak a vásárlásra ösztönöz, a személy, az egyén nem fontos.

Nagyon sok potenciál van a VIII. kerületben, valahogy vissza kellene csábítani az árusokat. Nagyon bírom Magyarországban, hogy itt még mindig vannak mesteremberek. A galériát egy hifiboltból alakítottuk át, két ablaka be volt törve még a háború idejéből. Az épület védett, úgy kellett visszaállítani mindent, ahogy volt. Szerencsémre mellettem van egy hivatásos kovács, Bencének hívják, aki megcsinálta pontosan olyanra a rácsot, amilyen akkor volt, amikor megépült. Van itt egy másik mesterember, aki csodaszép vésett, faragott ajtókat készít, újít fel.

Mondjon két dolgot, amit szeret, és amit nem szeret Józsefvárosban!

Szeretem, hogy még nem dzsentrifikálódott ez a kerület teljesen. Azt pedig nagyon sajnálom, hogy lett egy zebra a Rákóczi úton, mert azelőtt, ahogy kijöttek a bulizók a Kazinczy utcából, szétszéledtek több irányba, így viszont egyenesen bejönnek a nyolcba a Szentkirályi utcán keresztül.

Szerintem Magyarországon jó élni, de egyre nehezebb megélni. És Budapest még jó helyzetben van, Budapesten kívül sokkal többen küszködnek. Őrület, hogy egyre több ember lakik az utcán. Nagyon meglepő, hogy sok időstől azt hallom, a kommunista idők jobbak voltak, mert bár tudták, hogy soha nem lesznek gazdagok, minden könnyebb volt, nem kellett aggódni. Valahogy tanítani kéne az embereket gyerekkortól az alapvető pénzügyek kezelésére, informálni őket, hogy hogyan működik a jelen gazdasági rendszere.

Most elveszett emberből is sokat látok, sokaknak kellene mentális segítségnyújtás. És fontos, hogy sok időt töltsünk a jelenben, együtt, közösen. Kutatások kimutatták, napi 12 ölelés kell, hogy jól legyünk. Az én receptem a napi háromszor négy ölelés.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf