Dil Mastana-koncert volt Józsefvárosban. Az együttes tagjai egy, indiai mértékkel számítva, kisebb radzsasztáni faluból származnak. A Dil Mastana, ahogy az énekes magyarázta, az Istennel való kapcsolatot, lelki kapcsolódást jelenti. Az előadók a langha közösségből valók, melynek tagjai mind tradicionális hindusztáni zenészek. Az együttes tagjai 5-6 hangszeren játszanak, mint általában a langha közösség tagja. Aki oda születik, kivétel nélkül magáévá teszi a helyi autentikus zenét, és a legtöbb helybéli zenészként éli le az életét.

Ahogy a koncertet meglepően erős intenzitással elkezdték, azt gondoltam, a zenekarnak leginkább a Müpában lenne a helye. A Dobozi utca 21. alatt működő kulturális eseményeket rendező hely, bár igen jó hangulatú, kicsinek bizonyult ehhez az indiai koncerthez. Az emberek nagy része nem fért be aperformanszoknak, kiállításoknak, kisebb koncerteknek teret adó terembe.

A harmadik-negyedik számtól kezdve mégiscsak élvezni kezdtem a hely adottságait, az európai kultúrától igen távol álló három zenész egyszer csak a józsefvárosi Dobozi utca részévé vált. A néhol müezzinre emlékeztető, néhol pedig a szöveg értése nélkül is teljesen nyilvánvalóan szerelmes dalok harmóniába léptek a 24-es villamossal és az ablakon beleskelődő kíváncsi járókelőkkel.

A koncert másfél órája már elég volt arra is, hogy ne csak az unikális zenét élvezzem, hanem némiképp megfigyelhessem a kifejezésmódjuk kulturális jellegzetességeit is. Az volt a benyomásom, hogy más szellemiséggel énekelnek az elmúlásról, a veszteségről, mint általában az európaiak. A két-három szomorúbb, melankolikusabb dal mindegyike játékosságba fordult át a dal második felére. A legjobb értelemben vett jó ízlésű „bohóckodással” oldották az énekelt történet feszültségeit. Az együttes tagjai muszlim vallásúak, így nem meglepő, hogy néhány dal erejéig a helyi vallásos énekvilágba is bepillantást nyerhettünk.

Az előadók megismerkedtek Budapesten két pakisztáni fiúval, és meghívták őket a koncertre. Amikor a két fiú táncra perdült, a zenészek Allah áldását kérték rájuk. Még az egyetemen, színháztörténet órán tanultam, hogy az indiai tánc és színház (ami egyébként nehezen különválasztható) nagyon erős szimbólumokkal dolgozik. A táncmozdulatok a történet mesélését segítik. A koncert után rákérdeztem a két pakisztáni fiú táncára, s megtudtam, hogy a dal, és ennek következtében a tánc is a kobrákról szólt. Érdekesség egyébként, hogy Radzsasztánban ősi cigány törzsek a mai napig kobraszelídítésből élnek. A dalszövegekben, a táncban a kobrának kiemelt szerep jutott.

Indiában a szék használata nem jellemző, az emberek gyékényen, sáson vagy a földön szoktak ülni. Meglepő nekem, hogy egy másfél órás koncertet törökülésben csinálnak végig, de ez számukra olyan természetes, mint nekünk az ikeás „könnyenösszeszerelhető”.  

Az indiai hangszerek világába is betekintettünk. Többek között megismerhettük a szárangí, a harmónium, a dholak és a morcsang hangját. Személyes kedvencemmé vált a karthal nevű hangszer, ami lényegében két darab vékony, sima megdolgozott fadarab. Ritmushangszer, hasonló, mint a spanyol kasztanyetta, azzal az eltéréssel, hogy a felülete teljesen lapos és nincs összekötve. A zene varázslatos volt, a zenészek pedig éppúgy, mint a közönség, kedves és jókedvű, és a fene se bánja, ha kicsi a hely, amikor sok jó ember az sok jó ember. Az együttes kifejezetten koncertezni jött Magyarországra. Felléptek a nemrég megrendezett Kashmir Fesztiválon (ezen lapunk is ott volt), a szintén józsefvárosi Zsírban, egy budai helyszínen, és a Romano Kher felkérésének is eleget tettek. Úgy hiszem, és ez jó hír, hogy lesz még alkalmunk találkozni a Dil Mastana zenekarral, mondhatni törzsvendégek hazánkban 2010 óta.

Fotó: Balogh Veronika