Nem alapértelmezett dolog egy ház esetében, hogy klasszikus stílusú, kovácsoltvas elemekkel bőven megszórt enteriőrt tudhasson magáénak. Sokáig a Vásár utcai ház is híján volt ennek, mígnem – egyszer csak – példás számvizsgálóbizottság-elnöki és lakói együttműködésnek köszönhetően kialakult a mai állapot minden lakó örömére.
A házi tisztségviselő Rádai Árpád, az említett lakó pedig Balla József, aki – minő meglepetés – díszműkovács mester, az ő ötletük volt, hogy először csak a körfolyosó stabilizálása érdekében merevítő vasakat, ún.
csillagkapukat installáljanak a belső homlokzatra,
majd ezt követően – ha már úgyis lendületben volt a kovácskalapács – Balla József további tereptárgyakat rittyentett, úgy is, mint mennyezeti kandeláber, virágtartó láda, ablakrácsok, virágfuttató elemek, padok, mind-mind természetesen vasból kovácsolva.
A padokra Rádai Árpád különösen büszke, mert ezek lehetőséget kínálnak az idősebb lakók számára a meg-megpihenésre: „Több idős ember lakik a házban, felmerült bennünk, hogy jó lenne, ha emeletenként kiraknánk egy padot. Jó látni, hogy
a 95 éves Szakács néni le tud ülni a földszinten, de az emeleteken is.”
„Sokat dob a hangulaton, nagyon tetszik ez a küllem, többet töltenek a lakók a közös területeken, ezért jobban megismerjük egymást. Nekem például legalább húsz ember telefonszáma megvan. Ismerjük egymást, tudunk egymás bajairól, a covid idején például beteg volt az Árpi (a Rádai – a szerk.), mondtam, hogy nem akarok vele találkozni, de odatettem a levest az ajtóba, amit főztem neki – mondja Lilla (44) a másodikról.
A 76 éves Balla József, a kovács, egyébként 30 éve a ház lakója, a szakmához nélkülözhetetlen kézügyességet nagyapjától örökölte: „Erdélyből települt át, ahol intarziamesterként és asztalosként dolgozott, például a híres szatmárnémeti láncos templom felújításán is” (a XIX. és a XX. század folyamán többször is rekonstruálták a templomot – a szerk.).
Balla József is asztalosnak készült,
csak később szippantotta be a Lánc- és Kovácsoltáru Ktsz.:
„Faragtam mindent, ami a kezem ügyébe került, oszlopokat, stukkókat, ezt a botot még 17 évesen faragtam, később mégis annyira megtetszett a kovácsmesterség, hogy végleg arra fordultam. Ezeket a munkákat pedig én a háznak nagyon nyomott áron végeztem el, néha csak elengedtek nekem egy-két havi közös költséget, de nekem így is megérte, mert nagyon szép lett a környezet.”
A történet ennyi, a tanulság biztosan nem az, hogy minden házba kell egy díszműkovács mester. Talán inkább annyi, hogy együttműködéssel impozáns lakókörnyezet alakítható ki, ami jótékonyan növeli az átlagos elégedettségérzetünket.
Fotók: Huszár Boglárka
