Néhány éve a frontvonalhoz közeli Vuhledarban a semmiből épített ukrán ortodox egyházat; ma a Váci utca egyik kis kápolnájában szolgál Budapesten. Dmitro Frankiv atya, a magyarországi Ukrán Ortodox Közösség elöljárója azért lehetett május 27-én a C8 közéleti beszélgetéssorozatának vendége a Mandák-házban, mert a szervezők szerint az ukrajnai háborúról és az ottani emberekről keringő tévhitekre annak a szava lehet a legjobb ellenszer, aki a Donyec-medencében, a front közelében szolgált.

Az est ötlete Leonas Alex történésztől, a Károli Gáspár Református Egyetem adjunktusától származott, aki a beszélgetést Zalatnay István teológussal együtt vezette. Tolmácsként Behun Karolina segített, a házigazda C8 – Civilek Józsefvárosért Egyesületet Molnár György képviselte.

Dmitro atya nem egyszerűen pap, ő archimandrita, azaz szerzetes és pap egyszerre. Az ortodoxiában a papok megnősülhetnek, a szerzetesek viszont lemondanak a családról, és egyedül, kizárólag az egyháznak szentelve élnek; a görög monachos szó is épp az egyedüllétre utal. Ennek pedig gyakorlati következménye is van: a szerzetes mozdíthatóbb, olcsóbban küldözgethető ide-oda, és – tette hozzá félig tréfásan – „kevésbé sajnálják”. Talán ezért is őt szemelték ki a nehéz feladatokra; korábban szolgált a Donyec-medencében, és most a magyar fővárosban van dolga.

A Budapestre vezető út őt magát is meglepte. Egy reggel komoly tervekkel ébredt Luckban, ahol épp szolgált, és fél év alatt megvédte a teológiai doktorátusát, ám a püspöke közölte vele, hogy csomagoljon, mert új út vár rá. Néhány nap múlva már Budapesten volt. „Sem jó álmaimban, sem rémálmaimban nem gondoltam volna, hogy egyszer Budapesten leszek” – fogalmazott. A logika ugyanaz volt, mint korábban Vuhledarban: ahová az ukrán ortodox egyház nem ér el, oda küldenek valakit, hogy mégis jelen legyen az egyház.

A hátteret a teológus Zalatnay István foglalta össze a közönségnek. Ukrajna ortodox többségű, és ezek a közösségek eredetileg mind a moszkvai patriarchátus alá tartoztak; az önálló ukrán egyház csak 2019-ben vált le róla formálisan.

A két egyház szétválása Dmitro atya szerint nem természetes, hanem egy mesterséges folyamat volt: a moszkvai patriarchátus ukrajnai jelenléte a „puha hatalom” (soft power) eszköze, amelyen keresztül az orosz befolyás – egyház, kultúra, nyelv – fennmaradhat. Példának a nyelvet hozta: sokáig csak óegyházi szláv nyelven lehetett misézni, és aki ukránul imádkozott, attól akár az áldozást is megvonhatták. Viktor Juscsenko elnöksége idején a moszkvai patriarchátus zsinata végül engedélyezte az ukrán nyelvű imádságot – egy hónap alatt szinte mindenki áttért rá.

Dmitro atya is így került néhány éve Kelet-Ukrajnába, a Donyec-medencei szénbányászvárosba, Vuhledarba. A város a 2022-es orosz invázió után több mint két éven át volt a harcok színtere. A településért folyó küzdelem szinte teljesen elpusztította és elnéptelenítette Vuhledart, mely 2024 októbere óta orosz megszállás alatt áll.

A háború előtt Vuhledar tízezres városában jóformán minden templom a moszkvai patriarchátushoz tartozott, ezért az ukrán egyházat a nulláról kellett felépíteni. A légkör alapvetően posztszovjet és ateista volt, a propaganda nyomán pedig sokan úgy vélték, hogy ami ukrán, az alighanem fasiszta. Dmitro atyát rögtön kiszúrták, mindenki figyelte, mindenki tudta, ki ő. Figyelmeztették, hogy este ne sétáljon az utcán, mert könnyen lehet, hogy nem ér haza épségben. Fiatal szerzetesként azonban bízott abban, hogy vele nem eshet baj, és így is kiment az utcára. „Ma már nem tenném” – ismerte el, utalva arra, hogy mennyivel keményebb most ott a helyzet, mint szolgálata idején. Istentiszteletet akkor egy kollégium elhagyott könyvtárszobájában tarthatott, de még ezt a kis helyiséget is el akarták venni tőlük – irreálisan magas számlákkal, fenyegetéssel próbálták ellehetetleníteni a közösséget.

Két ott megélt történetét, mint mondta, addig soha, senkinek nem mondta el, még Ukrajnában sem. Velünk most megosztotta.

Az első egy télhez kötődik. Az ukrán telek hidegek és nehezek, ők pedig épp akkor kaptak olyan magas összegű fűtés- és áramszámlákat, amelyek célja nyilvánvalóan a kilakoltatásuk volt. Dmitro atya azt üzente a polgármesternek és a házkezelésnek: lehetetlen, hogy egy ukrán városban ne legyen ukrán egyház, és ha kell, télen az utcán fog istentiszteletet tartani – szégyellhetik majd magukat, mert egész Ukrajnára kiterjedő botrány lesz az ügyből. Egy hét alatt eltűnt a teljes tartozás. Kilakoltatni pedig nem tudták őket.

A második története a Donbasz sajátos világához tartozik. A nyersanyagban gazdag bányavidék az oligarchák terepe volt, ahogy az atya fogalmazott: olyanoké, mint a középkor feudális urai. Egy nap az egyik bányaigazgató meghívta egy csésze kávéra; a hívek között nagy volt az izgalom, mert ilyesmire korábban még nem volt példa. A beszélgetés 3-4 órán át tartott, és az atya úgy érezte, az igazgatóban van valami emberi. A végén a bányaigazgató arra kérte, hogy szolgáljon, és hogy Isten segítse ebben – olyan volt, mintha ő áldotta volna meg a papot, holott rendes körülmények között az ilyen éppen fordítva történik.

Amikor 2022-ben kitört a háború, Vuhledar néhány hónap alatt megsemmisült. Ma egyetlen ép ház sem áll ott.

Arról, milyen a háború belülről, tömören beszélt: amikor háború vesz körül, a halálon kívül minden másodrangúvá válik. Minden fölösleges leválik az emberről, és

És kik a legerősebbek ebben a küzdelemben? Nem a bányász férfiak, hanem a nők, mégpedig a tanárnők. A 2014-es zavargások idején az atya még nem volt a városban, de a történetet ismeri.

Akkoriban tartották azokat a népszavazásokat, amelyeken a régió többsége a Donyecki Népköztársaság létrehozására szavazott, és ekkor a bányászokból verbuvált önvédelmi csoportok letépték az ukrán zászlókat, leverték a címereket. Vuhledart végül 5-6 tanárnő tartotta meg Ukrajnának. Amikor az izmos férfiak a szeparatista röplapokat ragasztották a falakra, ezek a 150 centis, középkorú asszonyok a férfiak szeme láttára, a téren tépték le őket egyenként. Az egyik szeparatista férfi akkora erővel rúgott bele az egyik nőbe, hogy az elesett.

A tömeg meghátrált, mert mindenki látta, hogy ez már nem normális. Miután látták, hogy ez a gyenge asszony kész akár az életét is odaadni azért, amiben hisz, a városban alábbhagyott a szeparatista propaganda iránti buzgalom. A vuhledari vezetés egyébként a zavargások kitörésekor menekült el elsőként; jórészt azok maradtak, akiknek volt valódi meggyőződésük, és vállalták is. A háború, mondta az atya, kíméletlenül lemezteleníti az embert.

Egykori egyetemi tanára, aki a fronton esett el, ezt így foglalta össze: a háború a legmocskosabb dolog, ami csak van, de egyben a legvalódibb is,

Az atya hősöknek látja az ukrán harcosokat, akikre fel is néz – mire ők rendre leintik: ne tegye, mert ők nem jó emberek. Megtanulta, hogy velük csak őszintén lehet beszélni, mert a legkisebb hamisságot is megérzik; csak azt mondhatja nekik, amiben maga is hisz. Léteznek évszázadok alatt kialakult protokollok arra, hogyan kell veszteséget megélő emberekkel beszélni – diákként azt hitte, ez puszta elmélet, a gyakorlatban viszont igenis működött. A végén úgyis az számít, hogy a hívő újra élni akarjon.

Dmitro atya szerint a veszteségek két irányba sodorhatják az embert: a gyűlöletbe, amikor elönti a harag az ellenség iránt; vagy a kimerültségbe, amikor valaki már csak azt szeretné, hogy legyen vége – az orosz propaganda jórészt épp ezen, a megadáson dolgozik. Az ukrán katonák megsiratják elesett bajtársaikat, sírnak, mint a gyerekek, de a harag nem keríti hatalmába őket; megtartja őket a hit, a család, a haza, Isten szeretete, mert nem ők támadtak, hanem őket támadták meg. A pap szerint azok a kollégái, akik kollaboráns módon arról prédikálnak, hogy a megbékélésre volna szükség, a gyülekezet felháborodására számíthatnak. De hogyan fér össze a szeretet parancsa azzal, hogy

– merült fel a kérdés a beszélgetés során. Mit tud ezzel kezdeni az egyház? Az atya az ortodox kánonjog két, látszólag ellentmondó szabályát idézte: a háborúból hazatérő harcost tíz év penitencia sújtja, ám ha védekező háborúban vett részt, és megbánást mutat, akkor dicsőítik.

A kulcs az ember belső állapota, a pap pedig mérlegel: ha valaki védekező háborúban harcolt, de eluralkodott rajta a gyűlölet, nem kap feloldozást; ha viszont egy támadó háborúból tér haza, de őszintén megbánja ottani tetteit, a malaszt akkor is megadható, ha maga a háború minden ízében életellenes.

Az ukrán egyház számára ez a háború nem egyszerűen Ukrajna és Oroszország háborúja, hanem az igazság és a hazugság harca. Dmitro atyát Magyarországon is megkérdezték már, hogyan állnak ők a fasizmussal, és fürkészve nézték, nem fasiszta-e maga is. „Nézzenek rám, fasisztának látszom?” – kérdez vissza ilyenkor.

„Pap vagyok, aki szereti az embereket és a hazáját, aki nem akarja a hazugságra azt mondani, hogy igazság. Csak egy olyan országban szeretnék élni, amely nem része egy birodalomnak.

És ezt Magyarországon is érteni kell.”

A közönség egyik kérdésére, hogy miért képes ilyen ellenállásra az ukrán nép, az atya azt felelte: Ukrajnában alulról, a polgárok felől indul minden, nem az állam mondja meg, hogy harcolni kell, hanem a polgárok akarata érvényesül.

Ugyanez volt a logika a kozákok egykori erődközpontjában, a 16–17. századi Zaporizzsjai Szicsben – kicsit hasonlóan a magyar hajdúk önkormányzatához –, és ugyanez a 2004-es Majdanon is. Dmitro atya szerint az ukrán nép akkor kezdte el a szabadságharcát, amely már több mint két évtizede tart.

De azt is megemlíti, hogy a saját nemzedéke eléggé más szocializációban részesült, mint az európai átlag. A 90-es éveket idézte fel, a Szovjetunió szétesése utáni nyomorúságot: ő maga 7–8. osztályosan az apja kabátját hordta, mert új dzsekire nem volt pénzük, és a kabát hosszú ujját fel kellett tűrnie. Aki ilyen körülmények között nőtt fel, mondta, az hónapokig képes a föld alatt is kitartani – nem úgy, mint aki a nyugati jólétben szocializálódott. Példának a donyecki repteret hozta, amelyet 2014–2015-ben hónapokig védtek a „kiborgnak” nevezett katonák. Amikor megkérdezték tőlük, ivóvíz híján hogyan tisztálkodnak az ostromgyűrűben, csak nevettek.

„Nem mosakszunk, hanem a falhoz dörgölőzünk.”

Az atya megosztotta azt az élményét is, amit a közelmúltban egy görögországi útján élt át, amikor II. Fülöp makedón király (Nagy Sándor apja) sírját meglátogatta, azon állt ez a felirat: a nőket az ékszer díszíti, a férfiakat a fegyver. Számára ez a hősiességről szól, melyben az ember képes akár az életét is áldozni a hazájáért.

Nemrég egy olyan ukrán katonával is találkozott, aki fél karját elveszítve épp Németországban lábadozott, és csak azért utazott Budapestre, mert a Facebookon rátalált a közösségre. Sebesült volt, mégsem volt benne sem harag, sem beletörődés – inkább egy hős nyugodt ereje. Az atya úgy érzi, új kozákok, új spártaiak, új makedón hősök korát éljük, amikor az emberek készek kiállni az igazukért, és a háború a szabadságért folyik a birodalom ellen.

Dmitro Frankiv a háború elején érkezett Magyarországra, akkor az ide menekült ukrán ortodox hívőknek még nem volt sem templomuk, sem papjuk. Liturgiáit ma a Váci utcában, az Exarchátus kis kápolnájában tartja. Leonas Alex is itt találkozott vele először, közös ortodox ismerősök révén; eleinte csak apróságokban segített neki, aztán összebarátkoztak, és intellektuális partnert is találtak egymásban.

Magyarországi szolgálatának lényegét abban látja Dmitro atya, hogy megmutassa a magyaroknak Ukrajna propagandamentes, emberi arcát, az ukránoknak pedig a magyarokét. Magyarország lassan, váratlanul a hazájává kezd válni, és reméli, hogy így is marad, Ukrajna-ellenes hangulattal eddig nem találkozott itt.

Az est végén a vendég ajándékokat is osztott. Leonas Alexnek egy ortodox keresztet adott, amelyet egy harci lelkész viselt a szolgálatban. A többieknek piros-fekete karkötőt: a sárga-kék az ukrán állam színe, a piros-fekete a hadseregé – a piros a vér, a fekete a föld. A karkötőket egy idős, keletről menekült asszony készítette, aki oroszul beszél, ukránul nem, de már magyarul tanul – és egész jól boldogul vele. Az ajándékokat köszönetként szánta a magyarországi támogatásért – és azzal a reménnyel, hogy a háború mihamarabb, igazságos békével érjen véget, és hogy utána már ne a háborúra, hanem az építésre fordíthassák az erejüket.

A beszélgetés online is megtekinthető a C8 Facebook-oldalán.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf