Hogyan értékeled a kitüntetést?
Nagy megtiszteltetés a díj, de el kell mondanom, nemcsak én kaptam idén magas kitüntetést Németországból, hanem több kiváló kollégám is. Ez pedig azt is jelenti, hogy az a csend és megrökönyödés, ami az utóbbi 10 évben érezhető volt a német kulturális szereplők felől, most megváltozott. Németországban sokáig fogalmuk sem volt az itteni viszonyokról, hiszen onnan nézve nehéz megérteni egy olyan társadalmat, ahol alig volt más, mint tekintélyelvű rendszer. Aztán valahogy fordult a dolog: most olyan hangulatot érzek, mint a rendszerváltás előtt, amikor is Németország nagyon támogatta az ellenzéki irodalmat. Szerencsésnek mondhatom magam, mert olyan munkáim vannak, voltak, amik nekem az igazi irodalmat jelentik, az pedig kritikus, kérdéseket vet fel, ezért szükségszerűen ellenzéki.
Miben hasonlít ez a rendszerváltás előtti hangulatra?
Akkor diktatúra volt, ami itt ugyan most még nincs, de nyílegyenesen afelé haladunk.
Térjünk rá az irodalomra: a fordítás nehézségei inkább nyomasztóak vagy inspirálóak?
Néha vért izzad az ember, de pont a nehéz feladat a vonzó. A német nyelv a filozófia és a tudomány nyelve, ennélfogva nagyon logikus, mindig megköveteli, hogy pontosan megmondd, mi mire vonatkozik vagy hivatkozik. Ezzel szemben a magyar nyelvben a nyitottság a zseniális: hihetetlen tereket hagy a fantáziának, amit nagyon nehéz visszaadni németül. Kiss Noémi Trans című regényében például végig nem tudod, hogy a főszereplő nő vagy férfi, ezzel a lebegtetéssel játszik a szöveg. Ezt a német szövegben nem tudod végig megcsinálni, mivel a németben nő-, hím- vagy semlegesnemű személyes névmások vannak – sie, er vagy es –, ezért ilyenkor áthidaló megoldást kell kitalálni. Nem mondom, hogy mindig könnyű, dehát ez a szép benne.
15 éve élsz kerekesszékben betegséged miatt. Mégis szaladsz ide-oda, most Münchenbe, de egyébként is fel-felbukkansz a köztereken aktív kultúrafogyasztó emberként. Könnyű? Könnyebb, mint régen?
Katasztrófa, hogy itthon az akadálymentesítés még nem tart sehol, és hogy a fogyatékkal élőknek milyen siralmasan kevés a segítsége. De az jó, hogy van egy érdekvédelmi közösség, az Önállóan lakni, közösségben élni csoport, ők nagyon jó fejek, az Aurórában szoktunk összeülni. Csupa hasznos dolgok csinálnak, konzultálnak a BKV-val, a MÁV-val az utazási lehetőségekről, hiszen jelenleg nagyon körülményes a vasút szolgáltatásait nekünk igénybe venni. Felmérést csináltak a fogyatékkal élők helyzetéről és a segítő szolgálatokról, legutóbb pedig megkérdeztek minden budapesti önkormányzatot, vannak-e akadálymentes lakásaik. A válasz általában az volt, hogy semmi, nulla, sehol nincs semmi. A józsefvárosi önkormányzat válasza sem különbözött a többiétől: hivatalnok stílusban közölték, hogy nincs, még tervek sincsenek, pont. Sajnos erre nincsen kitalálva struktúra, gazdátlan, elhanyagolt terület.
További tervek?
Szeretném megírni a családom történetét. A szüleim 56-ban menekültek Németországba, és ahogy a legtöbb családnak, nekünk is tipikus XX. századi történetünk van, második világháborúval, sztálinizmussal, traumákkal, amik generációkon keresztül öröklődnek. Ezek a sérelmek akkor is ott vannak, ha éppen nem érezzük konkrétan a szorításukat. A tervem, hogy kiírom magamból ezeket a történeteket. Anyám mondta mindig, ő fészekből kiesett fióka, utalva ezzel arra, hogy egy másik országban kellett újrakezdeni az életüket. Én ennek a fiókának vagyok a fiókája. Sok megdöbbentő dologra bukkantam rá, amióta Józsefvárosban élek. Ilyen a Népszínház utcai ház is, ahol dédapámék laktak 1900-ban. Kiderült, az ő nyomdokaikon járok nap mint nap! Bár korábban is ismertem ilyen történeteket, és annak idején szinte magamba szívtam őket, de leírni sosem tudtam. Most viszont már úgy érzem, végre sikerült feloldani magamban ezt a gátat.
Címkép: Nagy Dániel
