„Őszintén szólva mindig csodálkoztam, hogy egy évvel ezelőtt a magyar köztévében miért arról beszéltek, hogy a németek sötétben ülnek, és a villannyal kell spórolniuk. Akkor még nem volt háború. Kérdeztem is a párom, hogy ezek a reklámok miért mennek”,
– enged rálátni a magyar közélet furcsaságaira Irina ukrán szemszögből. Aztán jött a baj. Épp az autóban ült, amikor telefonon hívták, hogy kitört a háború. Elsírta magát.
A tejes a csarnokban
Irina a Szovjetunióban született az Urál hegységnél, kis korában költöztek el onnan. Oroszországban is vannak rokonai, Rosztovhoz közel, és Ukrajnában is. Neki ez egy család. Irina apja katona volt, „mindig küldték őt jobbra, balra”, ezért sokat költözködtek a családjával. Laktak Vlagyivosztokban is a Japán-tengernél, majd 1986-ban költöztek Harkovba. 1991-ben lett független Ukrajna, ukrán állampolgárságot kaptak.
Irina egy csoporttal érkezett Magyarországra dolgozni. Inárcson csomagoltak édességeket. Magyarul sosem tanult iskolában, ráragadt. „Nehéz volt, de muszáj.” 2008-ban bérelt a Csarnokban először árusítóhelyet, 2013-ban pedig, amikor bezárt a bolt, ami a mostani helyükön üzemelt, átköltöztek ide.
A párja budapesti, régóta foglalkozik tejtermékekkel, volt saját gyára is. Vannak kapcsolataik, kis üzemek, műhelyek falvakban, ahonnan a termékeket szerzik be. Így tudnak viszonylag olcsók maradni. Van hidegkonyhájuk is a XX. kerületben, onnan kerül ide például a kőrözött frissen, tartósítószer nélkül. A forgalom nagy, de szerinte nincs nagy titok: sokat kell foglalkozni az üzlettel, a vendégekkel. Van, aki azért szeret hozzájuk járni, mert mindig mosolyognak és jó kedvük van, más szerint nagyon aranyos az akcentusuk. A lánya pedig ügyesen rendezi a kirakatot.
Mindig készül valami újdonsággal. Szerinte az emberek szeretik, hogy nála mindig találnak valamit, ami korábban nem volt még, de „ma van, holnap nincs”. Tudják, ha most nem veszik meg, másnap már lehet, hogy nem lesz.
Persze az energiasokk itt is beütött. A villanyszámla januártól 120 százalékkal nőtt, most a négyszeresére számítanak. Tíz hűtőjük van, a nyári másfél milliós számlát nem tudják kitermelni, ezért nem tudja még, mi lesz.
„Gödröt ásni még jó lesz”
Irina sok rokona él még Harkivban. Köztük férfiak, akiket nem engednek ki az országból (a hadkötelezettek nem hagyhatják el Ukrajnát) – „azért is dolgozok, mert így tudok nekik segíteni”. Mert a kintieknek nagyon nehéz: a nővére tíz hónapja alig kap valamennyi fizetést, pedig dolgozik. Az egyetemek bezártak, a gyárakban kevés ember maradt. Félnek.
Amikor elkezdődött a háború, három hónapig a pincében éltek – Harkivot is támadták az oroszok. Most már az egész országban támadják az infrastruktúrát: nincs fűtés, de villany most épp van. Mindemellett mínusz 8 fok van. Az öccse 35 éves, betegeskedik, de őt sem engedik át a határon. „Azt mondják, gödröt tud ásni.” Nem kellett mindenkinek bevonulnia, de nem engedik el őket, mert bármikor szükség lehet rájuk.
A szülei is kint rekedtek
Amikor sok ukrán menekült érkezett, többeknek is segítettek, például enni adtak nekik. Volt egy fiatal lány, remegett a keze, amikor először találkoztak. Amikor átjött a határon, kivett valamennyi pénzt a bankautomatából, amennyit tudott, és nem akart elfogadni semmit; egy-két héten belül talált munkát, most is itt dolgozik Budapesten, meséli Irina. Azóta hozzá jár vásárolni.
Voltak Kijivből is itt a csarnokban, beszélt is velük. Most már kevesebb ukránnal találkozik, mint az elején, lehet, hogy már továbbmentek. Sok vevője segített a menekülteknek, amikor a Nyugati és a Keleti pályaudvarra érkeztek még a háború első heteiben.
Irina nem foglalkozik politikával, és nem számított rá, hogy háború lesz, de valami volt a levegőben. Még kérte is a szüleit, hogy csináltassanak útlevelet, de nem tették. Még mindig nem hiszi el, hogy ez történik.
„Nem érdekel egyáltalán, hogyan lesz vége, csak legyen már vége!”
Fotók: Mile Máté
