Mióta élsz a kerületben? 

2012-ben költöztem ide. Azért ezt a kerületet választottam, mert a 4-6-os villamos vonalán akkor ez volt a legolcsóbb. Ami 4-6-ossal nem megközelíthető, az nekem már vidék, én meg ott nem szeretnék élni. Városi gyerek vagyok, egy nagy bérházban nőttem fel, ezek a régi épületek állnak közel a szívemhez. 

Hortenzia, vagyis Tenzi, a kislányom itt a Horánszky utcai bölcsibe, aztán egy anyjához közelebb eső óvodába járt Sashalomra – merthogy sajnos elköltöztek. Most Waldorf-iskolába jár. Van benne tapasztalatom, milyen egy hagyományos iskola és milyen egy Waldorf tanítási elvű, és bátran kijelenthetem, az utóbbi sokkal jobb (Tenzi is bólogat, jelezve egyetértését). A Waldorf-iskola létezéséről egyébként Laár Andrástól és feleségétől, Annától hallottam először a múlt évezredben, ők ajánlották, vigyem oda a fiam, aztán igazuk is lett. 

Hol laktál korábban? 

A Vígszínházhoz közeli Honvéd utcában nőttem fel, és laktam a Balassi Bálint utcában is. Azt imádtam, az erkélyünkről egy dús fákkal benőtt parkra lehetett nézni, ahonnan folyamatos madárcsicsergés hangzott. Aztán Orbán Viktor kivágatta a legtöbb fát, ott áll most a vasráccsal elkerített Olimpia park. Amikor kivágták a kedvenc fámat, amit mindig az ablakból néztem írás közben, már nem laktam ott, de rettentő mérges vagyok emiatt. Egyébként nem foglalkozom sokat politikával, de igyekszem valamennyire tájékozott lenni. 

Mit szeretsz a kerületben? 

A bicikliboltot a Bródy Sándor utcában, meg a helytörténeti sétákat, amiknek random szoktam egy-egy állomásán odacsapódni. Meghallgatok pár történetet, mert jókat szoktak mesélni. A lányommal a Gutenberg téri játszótérre jártunk, amikor kicsi volt, a tér is egy ilyen állomás szokott lenni. Egyébként biciklivel közlekedek a városban, de messzire nem kell mennem semmiért, minden itt van helyben. 

A könyveidről vagy ismert, de azt kevesen tudják, hogy több képregényt is készítettél már. Van-e terved velük? 

Az egyiket még 11 éves koromban rajzoltam, Huhu a címe. Két szellem és egy család kalandos történetéről szól. Tenzi évek óta többször kérte esti mesének, de mindig elaludt rajta, ahogy felolvastam. A nagyobbik fiam, Barni viszont nagyon szépen tudja mondani, elváltoztatott hangon, amit Tenzi nagyon élvez. Barninak négyéves korában – mivel nevét gyerekkori rajzfigurámról, Bakó Barnabásról kapta – rajzoltam három Bakó Barnabás képregényt, ő már 29 éves. Tenzinek ezeket is olvasom, kedvence a Bakó Barnabás találkozása Küklopsszal című képregényem. Jó lenne őket kiadni, csak kevés időm van velük foglalkozni, és nem is tudom, kihez fordulhatnék ez ügyben. 

Most épp min dolgozol? 

A hatodik könyvemet írom, ami a korábbi életrajzi könyvek folytatása. Ezt szeretem csinálni a legjobban, na meg dedikálni, mert olyankor találkozhatok az olvasóimmal. Saját régebbi könyveimet adom ki magánkiadásban az öcsém segítségével, aki tördelőszerkesztő. 

Közel áll hozzád a zene, gyerekkorodban zenéltél és együttesed is volt. Miket hallgattál akkor és hallgatsz most? 

Alapvetően Hungária-, KFT- és Kiss-rajongó vagyok. 1988 nyár végén hazánkba látogatott a Kiss együttes, aminek a frontembere, a magyar származású Gene Simmons felkeresett a lakásomon. Ez a híradóba is bekerült, a mai napig nekem is és sokaknak különösen emlékezetes esemény volt. 11 évesen hallottam először a Kraftwerk német együttest, korszakalkotó elektronikus zenét játszottak, amit imádtam akkor és szeretem most is. Ők amolyan ősapái a mai elektronikus zenének. Mostanában voltam KFT-koncerten az A38-on, nem tudom őket megunni. 27 éves koromban megjött a komolyzenei érdeklődésem, azóta is szívesen hallgatok Vivaldit, Bachot, Mozartot, Haydnt, Haendelt és Csajkovszkijt. Rendszeresen járok a Muzikumba a The Bits Beatles emlékzenekar koncertjeire, a magyar Kiss Forever Band bulijaira, a Hungaria Tribute show-jaira, Fenyő Miki partijaira, tehát mindenre, ami klasszikus… Volt több saját zenekarom is, új hullámos és rock formációk, de a baleset után nem tudtam folytatni, ahogy a kenuzást, rajzolást se. Ezek helyett jött az írás mint elfoglaltság és szenvedély. 

Mit csinálsz akkor, amikor nem írsz? 

A legtöbbet a gyerekeimmel igyekszem foglalkozni, a lányommal például sokat járunk egy helyi teázóba (a Syriusba – a szerk.) a Bródy Sándor utcába. Tenzi egyébként nagyon kreatív, rendszeresen készít képregényeket, megírja hozzá a történeteket, kiszínezi a saját rajzait. 

Mit lehet tudni a magánéletedről? 

Egyetlen házasságom volt 1992 és 2002 között. Laár András és Anna voltak a tanúink, két fiunk született, Barni (1993) és Marci (1996). Barni művészettörténész, kurátor, műfordító lett. Marcit sajnos nem vették fel a Waldorf-iskolába, így volt alkalmam szemtől szembe megtapasztalni az állami iskolákat is. Csak többedszerre sikerült elvégeznie a középiskolát, de érettségije még nincs, most a Woltnál kerékpáros futár. 

Az újabb kapcsolatom 2009-ben óriási szerelem volt, de csak részemről. 2012-ben született meg Tenzi, akit szerencsére sikerült Waldorf-iskolába adni, mint Barnit, most már negyedikes. Tenzi óvodás kora óta az elvált apukák sorsában osztozom. Hetente csak egyszer láthatom a kislányomat, pénteken iskola után. Egyik héten nálam alszik és velem marad vasárnapig, a másik hét péntekén már este jön érte az anyukája, és várhatok rá következő hét péntekéig. 

Belvárosi suhanc a Nyóckerben

Említetted a rólad készült videónkban, hogy a dedikálás a munkád. Ezt hogyan kell elképzelni? 

Minden évben kint dedikálok az utcán. Nyáron másfél-két hónapig, télen december 1. és 23. között, idén viszont már november 1-től árulom majd a könyveimet a Deák téren. Sokan tudatosan keresnek fel, mert olvasták vagy hallották, hogy ott megtalálnak, de van, aki csak úgy belém botlik. Kedves pillanat szokott lenni, amikor véletlenül arra járnak, felismernek, és mondják, hogy látták, hallották a történetem a gyerekkorukban, vagy sok éve a tévében. 

2004 és 2012 között visszavonultan éltem, „hirtelenül”, vagyis „hoppárézimitlenül”, azonban 2012 őszén visszatértem a Tenzi naplója című könyvemmel, és azóta, most már kereken 10 éve dedikálok a Deák téren lévő könyves standomnál az azóta elhíresült betonizé mellett. 

Németül már kiadták a könyved. Nem tervezel angol kiadást is? 

Nem, mert szerintem az én történetem, a személyem a magyaroknak jelentőségteljes, egy kort elevenít fel. Ők a célközönségem, velük értem meg magam. Németországban nem mozdult be rá senki. Ha bármi történt volna, arról biztos tudnék. Egy könyv piacra dobása nem kis költség. Nem véletlen, hogy egyetlen magyar kiadó sem foglalkozik velem. 

Tíz év alatt megtapasztaltam egy s mást: mínusz fokokban fagyoskodni télen órákon át, hogy senki se jön, vagy döglesztő kánikulákban nyáron. Nem kecsegtet hatalmas haszonnal a könyv kiadása és terjesztése. Dedikáláson kívül alig vesznek könyvet. 

Egyedül vezetem a háztartást, intézem az ügyes-bajos dolgainkat, amit mindenki más is. Itt is vagyok, ott is vagyok, ezt is csinálok, azt is csinálok, ide is megyek, oda is megyek. Így nem csoda, ha már tíz éve írom az új könyvemet. Készül-készülget, most már tényleg hamarosan, nagyon remélem, csak pár év és olvasható lesz! Addig is minden évben dedikálni fogok, mert valamiből élnünk kell. S ahogy tartja a mondás, hogy „edd meg, amit főztél!” – lefordítva: „add el, amit írtál!” Nekem ez az életfeladatom!

Fotók: Mile Máté