Az augusztusi kánikulában a Horváth Mihály téren egy ember ült a padon, majd hirtelen lecsúszott róla. A férfi elfeküdt a földön, nem állt fel. Viszlay László látásból ismerte, tudta, hogy hajléktalanként él. Odalépett hozzá, hogy megkérdezze, tud-e segíteni. A férfi nehézkesen tudott csak válaszolni, azt mondta, nagy fájdalma van, rosszul érzi magát, nem tud felkelni. „A bal oldalán kilátszott a csípőcsontja, a körülötte lévő seb el volt fertőződve. Hatalmas volt a forróság, a tűző napon feküdt, próbáltam arrébb vinni, de nem tudtam megmozdítani. Azonnal hívtam a mentőket.”
Amíg várakoztak, a férfi többször elveszítette az eszméletét, rátört egy epilepsziás roham is. László újra hívta a 112-t, és
a mentők kiérkezéséig vonalban maradt a diszpécserrel.
A várakozás alatt a protokoll szerint járt el: az oldalára fektette a férfit, folyamatosan figyelte a lélegzetvétele ütemét. Az epilepsziás roham miatt a férfi szájába is bele kellett nyúlnia, hogy a nyelvét előre húzza, légzését szabaddá tegye, ugyanis a férfi a görcs miatt fulladozott és hányt. „Beállt nála a váltott kóma: hol ébren volt, hol újra elájult. Kommunikálni már alig lehetett vele. A mentők másfél óra után érkeztek meg.”
Ha László nem lett volna mellette, a férfi nagy valószínűséggel megfullad.
„Jó érzés, ha segíteni tudok valakinek, teljesen mindegy, hogy az illető milyen helyzetben van.”
Viszlay László 1995 óta él Józsefvárosban. Bumeránglakos: Józsefvárosban született, kétéves volt, amikor elköltöztek a szabolcsi Csengerre, ott nevelkedett, 17 évesen jöttek vissza. Dísznövénykertésznek tanult, s amikor megszűnt a munkája a csillebérci Központi Fizikai Kutatóintézetben, asztalos átképzésre jelentkezett. Időközben azonban felvették a Józsefvárosi Gazdálkodási Központhoz térgondnoknak, így, bár az asztalosságot is kitanulta, nemigen dolgozott benne. Vagyonőri vizsgát tett, ennek köszönhetően kerületőrré léptették elő.
Kilenc éve ő felel a Horváth Mihály tér rendjéért. „Meghatározott terület tartozik hozzám, pont azért, hogy a környéken élők megismerjenek, közvetlenebb kapcsolat, bizalom alakulhasson ki közöttünk. Itt lakom, itt dolgozom, nekem is érdekem, ha ügyes-bajos dolguk van, arra minél hatékonyabban találjunk megoldást.” A minap például egy költöző családnak segített a parkolás intézésében, hogy a pakolás idejére meg tudjanak állni a téren. „Ez nem tartozik a munkakörömhöz, de mégis úgy foglalkoztam vele. Tudtam, kihez kell irányítani őket, seperc alatt megoldódott a problémájuk. Ha jól működik a kommunikáció, akkor minden gördülékenyebben megy.” Lászlót a józsefvárosi önkormányzat több ízben kitüntette, kétszer kapott Józsefváros Biztonságáért díjat, és a Kerület Őre címet is kiérdemelte.
Beilleszkedni, megtanulni kezelni az embereket, kitapasztalni, kivel, hogyan tud szót érteni – nem volt egyszerű feladat László számára. Úgy véli, a végzettség elengedhetetlen a feladata ellátásához, de szerinte „az utca a legjobb képzőhely”.
A Horváth Mihály téren gyakran tartózkodnak hajléktalan emberek is és sokszor nem odaillően viselkednek, mondja László.
„Nekem pedig egy nevelőeszközöm van, a szavam.”
Úgy vette észre, ha valakit többször figyelmeztet, akkor az vagy elfogadja, vagy továbbáll a térről. De persze előfordul olyan is, hogy a rendőrség vagy a közterület-felügyelők segítségét kell kérnie, mert a hatáskörét meghaladják a történések.
„Ahogy jön a tavasz és egyre jobb idő van, mindig jelennek meg új arcok a téren. A legtöbb esetben velük van probléma. Ha egy szezont lehúznak, többet látjuk egymást, megismerkedünk, akkor összecsiszolódunk.” Azt mondja, munkájának egyik legfontosabb tanulsága, hogy ne ítéljen elsőre. „Soha nem lehet tudni, hogy ki és miért kerül az utcára. Bizony bőven akadnak megdöbbentő történetek.” László rendszeresen beszélget a téren megforduló otthontalan emberekkel, rengeteg élettörténetet megismert. Megtanulta, milyen fontos az emberek számára, hogy figyeljenek rájuk. „A hajléktalan embereknek sokat tesz hozzá a napjukhoz, ha újra és újra megoszthatják a történetüket, én pedig
olyan vagyok, mint a jó pszichológus: meghallgatom őket, és elfogadom, hogy mindig ugyanarról beszélnek,
mert számukra az a központi téma.”
Az évek során voltak mélypontok, amikor László úgy érezte, végképp tele a hócipője az emberekkel. Eddig mindig sikerült felülkerekednie ezeken, mert alapvetően a jobbító és segítő szándék vezérli, és jól tudja, munkája sikerességének kulcsa a türelem.
Fotók: Mile Máté
