Garas Dezső igazi legenda volt, a magánéletéről azonban keveset beszélt. „Ez tudatos döntés volt a részéről, és mi is követjük ebben” – mondja Garas Dániel operatőr, akinek a felesége is színész, Balla Eszter. A család életét nem vitte a nyilvánosság elé Garas Dezső, a színészi létet azonban nem tudta nem hazavinni. „Ez nem az a hivatás, amit az ember letesz az előszobában. A lelkiállapot, az orgánum, a hozzáállás a konyhában is megjelent. Ha fagyizni vagy moziba mentünk, mindenütt felismerték, megszólították, ez az életünk része volt.”
A gyerekkoráról még otthon sem szívesen mesélt. Böszörményi Nagy Ágnes is a sógornőjétől hallott többet erről az időről. „A Bérkocsis utcában laktak, amikor született, az apja, Grósz Lajos lókupec volt, mélyről jött, az élet sűrűjében élt. Ha sikeres boltot csinált, libát vett és megvendégelte az egész házat. Azt Dezső is mesélte, hogy a Víg utcai rosszlányokkal is jóban volt, és amikor töpörtyűért mentek a csarnokba, a lányok kiabáltak utánuk” – mondja Ágnes. 1939-ben a zsidó származású apa elvitte a katolikus templomba a Rózsák terére, és az ismerős pappal kikereszteltette. „Amikor az utcalányok meglátták a húsvéti körmenetben, »Jajj, nézzétek a kis Grószt!« kiáltottak neki az ablakokból.”
Grósz Lajos katolikus lányt vett feleségül, így két lánya katolikus, fia zsidó lett papíron, a család amúgy nem élt vallásos életet. A vészkorszak idején már az Alsó erdősor utcában laktak nagy szegénységben, öten egy szoba-konyhában. Dezső itt szembesült azzal, hogy a történelem belekényszeríti a zsidó sorsba. „Elmondta, hogy hordta a sárga csillagot és a szomszéd jött érte nyilasként, de nem beszélt erről a kelleténél többet” – jegyzi meg Dániel. „Az édesapját 1944-ben összeverték a nyilasok, a tüdejére ment, 46-ban meg is halt. Dezső »pucolós« volt, a gang végén levő közös vécében bújtatták” – érzékelteti Ágnes a traumák mélységét.
A háború után, a Dob utcai iskolás évek után Grósz Dezső esztergályos tanonc lett és a vállalati színjátszó körbe járt. Eszébe sem jutott színésznek állni – „VIII. kerületi kis surmó voltam”, mondta egy visszaemlékezésben –, a barátja azonban a főiskolára készült, így brahiból ő is jelentkezett. Őt fölvették, a barátját nem. A következő évek ismét Józsefvároshoz kötötték, a Vas utcához és a Szentkirályi utcai kollégiumhoz, ahol Fülöp Zsigmonddal osztoztak egy szobán és egy zakón, mert annyira szegények voltak. Itt érte őket az 1956-os forradalom. „Részt vett az utcai harcokban, került fegyver is a kezükbe, valószínűleg használták is. Annyit mondott nekünk, lőttek le előtte embert. Az Uramisten átlőtt kenyere ebből az élményből jött” – mondja Dániel. „A kollégium előtt filmes dobozokat tette ki az utcára, az orosz tankok nem mertek továbbmenni. Alapvetően szemérmes ember volt, egyszerű főiskolásnak tartotta magát.” Garas Dezső a Záróra műsorában Veiszer Alindának azt mondta: „Csináltuk a magunk dolgát, de én féltem. [A tanáraim] mind azt tanították, az igazi hős fél, de csinálja.”
Az első szerepeit még Grósz Dezső néven játszotta, Rényi Tamás filmrendező javaslatára vette fel a Garas nevet. A főiskola után maradt még egy ideig Józsefvárosban, a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház tagja lett.
Családos emberként már Budán élt, „az ő öröksége, hogy most is együtt élünk a régi házban”, mondja Ágnes, aki egyébként villamosmérnök és az Elektrotechnikai Múzeum muzeológusa volt. „Ha voltak is határvillongások, Dezső mindig nagyon családszerető volt, a gyerekeit és az unokáit mindennél jobban szerette”, így összegzi az együtt töltött ötven évet. A karácsony is szóba kerül, s Dániel elmondja, az ünnepen most is édesapja gyerekkorának egyszerű ételeit eszik, köménylevest, tojáslevest, rántott pontyot, krumplisalátát.
Nyitókép: NFI/Hegy Gábor
