Kezemben telefon a fotózáshoz, fülemen fordítógép, szememen szemüveg, ölemben füzet – ilyen ironikus protéziskészlettel ültem be szerdán a CEU jól behűtött auditóriumába, ahol korunk egyik legismertebb és legnagyobb hatású filozófusa, a dél-koreai származású, de hosszabb ideje Németországban élő és németül író Byung-Chul Han adott elő. Ironikus, mert Han (ami a vezetékneve, lásd később) rövidke könyveinek, esszéinek középpontjában épp az okostelefonhoz hasonló protézisekkel, testkiegészítésekkel élő ember áll, akinek nemcsak a testét, hanem lelkét, észlelését, életét is erősen, végzetesen befolyásolja a telefon, a digitális világ, a közösségi média és annak állandó jelenléte.

Egy rövid könyvét itt röviden megbíráltuk:

Keveset utazik, mint a fák

Nem volt egyszerű bekerülni Byung-Chul Han előadására (köszönjük a Koreai Kulturális Központ segítségét), és azok alapján, amit a filozófus mondott, nem is valószínű, hogy a következő években visszatérne ide: ritkán utazik, inkább marad otthon, kertje közelében, nézi a virágait, akiknek könyvet is szentelt A föld dicsérete címmel. „Nem szeretek utazni, ahogy a fák, virágok sem”, hangzott el az első költői mondat rögtön az elején.

Ez az első külföldi útja idén, a MOME meghívására érkezett ide, és akkor már a Koreai Kulturális Központ is lecsapott rá, megszervezte ezt az előadást. A hosszú élet titka, ha gyökeret eresztünk, és otthon maradunk – mért rögtön egy másik csapást korunk egyik tömeghobbijára, a turizmusra.

A magyar kultúra méltatása (Tarr Béla, Eötvös Péter, Ligeti György, Nádas Péter dicsérete) után a szokásos tőmondatos stílusában országunk lényegét is leírta: melankolikusak vagyunk, amit szeret. Egy terebélyes diófa alatti kerti beszélgetés során például megtudta, hogy a magyarok leginkább diófára szeretik felakasztani magukat – úgyhogy, ha esetleg a jövőben öngyilkosságra adja a fejét, akkor keres egy magyar falut, ott is egy diófát, és megteszi, adott rögtön ízelítőt furcsa humorából.

Nádas Péter A hely, ahol élünk című esszéjéből idézett, amelyben az olvasható, hogy a falu népe egy körtefa alatt gyűlik össze időnként és halkan énekel. Ma nincs már ilyen, nincs halk ének, hanem okostelefon és kommunikáció van: „inkább énekelnék, mint kommunikálnék”, tért rá voltaképpeni témájára Byung-Chul Han. De előbb még egy kis kitérő: a neve miatt lett filozófus, ugyanis a Byong-Chul, a keresztneve azt jelenti, „világos fény” – és a fény elhozója a filozófus (tegyük hozzá, Lucifer neve is azt jelent, a fény hozója).

És innentől az előadása összefoglalta Han egymásba fonódó (a könyveiben, mint A kiégés társadalmá-ban vagy A szépség megmentésé-ben megtalálható) gondolatait.

Magány, pszichés reflux

A pandémia csak ráerősített arra, hogy ma már nem érintjük meg egymást. Egymás helyett a telefonunkat fogdossuk, általa bizonyosodunk meg arról, hogy létezünk. Önmagunkba kapaszkodunk, nem a (filozófiai és nem ideológiai értelemben vett) Másikból ered a kapaszkodónk, ezért magányosak vagyunk, mondta a könyveiből is ismert rövid, szikár, kijelentő stílusban. Marad a kiüresedett én, amit a selfie tölt ki, ami a közkeletű vélekedéssel szemben nem a narcizmusunk jele, hanem az ürességet tölti ki.

Érintésszegénységben élünk, pedig tény, hogy érintés hatására oxitocin hormon szabadul fel, ami boldogsághormon: csökkenti a stresszt. Így depressziósak, stresszesek leszünk. A zoomos videomegbeszéléseket hozza fel példaként: elfáradunk a saját arcunk látványától. A covid alatt megnőtt a plasztikai sebészet volumene, hoz fel érvként egy másik, meglepő példát.

A koronavírust amúgy is fáradtságvírusnak mondja: felerősödött a járvány alatt az optimalizálási kényszer, minden tevékenységünket optimalizáljuk (pl. a kedves olvasó jár-e okostelefonnal vécére?). Az egóba lökjük vissza libidónk energiáit, ez egy pszichés refluxot teremt. Elfáradunk, depressziósak leszünk, megfulladunk önmagunkban.

A telefon a kezünkben a világ: kezünkben van a világ, a nem hasznos információt elpöccintem. Kialakul a totális rendelkezésre állás látszata, minden elérhető, és amihez hozzáér az ujjunk a telefon kijelzőjén, arucikké lesz. A másikat tárgyiasítja ez, a fogyasztást kielégítő tárgyhoz pedig nem lehet kötődni: a fogyasztó magányos.

Uram és szolgám vagyok

Emellett szenvedélyesen kizsákmányoljuk magunkat: úr és szolga vagyok egyszerre, magam szipolyozom ki önmagam. Belefulladunk a saját parancsainkba, ez pedig kiégést okoz. Paradox szabadságban élünk, kényszereket alakítunk ki magunknak: „halálba optimalizálom magam”.

Ugyanilyen paradoxon, hogy hálózatokba kötve élve is magányosak vagyunk, de a hálózati bekötöttség nem jelent kapcsolatokat. A valódi találkozást ugyanis, mondja Han, a másik (akár online) „rendelkezésére nem állása” teremti meg. Az igazi kapcsolódáshoz, szeretethez kell a távolság, mi pedig eltüntetjük a távolságokat. Az igazi szerelem távol és közel van egyszerre. A közelség pedig nem egyenlő a távolságnélküliséggel, amit a mai digitális kultúra megteremt. „Aki azt mondja, Te, nincs semmije, de van a viszonya, a kapcsolata a Másikkal” – idézi szabadon Martin Buber haszid filozófus szavait. Így számoljuk fel most mi tehát a szerelmet is.

A Másik eltűnése véget vet a szerelemnek, és marad a narcizmus. A Másik, akire vágyok, aszimmetrikus, nem tagozódik be, atipikus, ezért is vágyok rá – a fogyasztás viszont mindent egyneművé tesz. Így a libidónk önmagunkba fordul, depressziósak leszünk, ami Han szerint egy narcisztikus betegség.

Sikerdepresszió

Az igazi szerelem, vagyis Erosz kiragadja a szubjektumot magából, a narcisztikus személyiség viszont a sikert kergeti, és azt várja a másiktól, hogy erősítse meg sikereit. Ez pedig boldogtalanná tesz: így lesz sikerdepresszió is – nemcsak a sikertelenek lehetnek depressziósak. A siker hajszolása szemben áll a szerelem tapasztalatával: a szerelmes (amellett, hogy boldog) olykor elgyöngült, kiszolgáltatott, fájdalmat érez. A szerelem ugyanis a Másik adománya, nem az ő saját sikere, teljesítménye. Szexuális téren is a teljesítmény (we can) van előtérben, pedig a Másik tapasztalata a „nem hatni tudni” (we can’t). A másikat tehát ma nem szeretjük, hanem fogyasztjuk.

A teljesítmény megöli a másságot, a Másik ugyanis nem birtokolható, nem megismerhető. Han most a tétlenségről ír könyvet, amit képességnek vesz, nem képtelenségnek, bénultságnak.

A másik szexuális tárgyként elveszti a Másságát, és ebből a szexualitáshoz ma kapcsolt pozitív, kellemes élményből már hiányzik a negativitás, ami pedig, mint feljebb láttuk, alapvető élmény a szerelemben, amely lerohan és megsebez. A birtoklás, tárgyiasítás marad csak, zárta szavait.

Az előadás után panelbeszélgetés kezdődött Dippold Ádámmal, a Qubit munkatársával és a Jelenkor Kiadó egykori vezetőjével, fordítóval Csordás Gáborral. Itt Byung-Chul Han vissza-visszatért előadásának állításaihoz, illetve megtudtuk, hogy a filozófiának, amely tudománynak mondja magát, de valójában elbeszélés, egy új elbeszélést kell kitalálnia: ezáltal kell más állapotokra rámutatnia. Ő amúgy nem pesszimista, ellenkezőleg, optimista: felhívja a figyelmet más narratívákra. Mindemellett józan: Eroszt elvesztettük, érzékelni, figyelni már nem tudunk.

Érdekes volt látni, hogy a beszélgetés során leginkább magával beszélgetett, a kérdéseket beleszőtte gondolatainak körkörös áramába.

Adatállatok vagyunk

Elárulta, van okostelefonja, „de úgy használom, mint egy kalapácsot”, egyedül virágokat ismertet fel egy app segítségével, amúgy a készüléket mindig kikapcsolva tartja. Kár, hogy nem egy művészek és tudósok által befolyásolt kormány kezébe került ez a technológia, hanem a techcégekébe, akik függővé tettek minket, kezdett bele egy gondolatkísérletbe a filozófus, és ezen a ponton előkerült Orbán Viktor neve is, ami megint Byung-Chul Han érdekes humorérzékét illusztrálta.

A techcégek adatállattá tettek minket, információt köpködünk, miközben le is fejnek minket, mondott egy elég érzékletes képet a nyugati tömegek helyzetéről. Pötyögve nem lehet dialógust folytatni. Aludni sem tudunk már, az alvás „power-nap”, teljesítmény lett. A szabadidőnkben sem tudunk kikapcsolódni.

Kérdésre, hogy lehet-e erről a témáról politikailag beszélni bal-jobboldal szintjén, azt mondta, nem, „az igazi élet fontos, abban nincs jobb-baloldal”. Ugyanakkor nem menekül, benne áll az életben, kritizál – a virágok szeretete nem menekülés.

A végére még olyan groteszk momentumokat is felidézett, hogy egyszer meg akarták venni a nevét, hogy divatmárka lehessen belőle, másszor Ferenc pápa is beszélt A kiégés társadalmá-ról – azaz gyakorlatilag pápai reklámot kapott. Az előadás végén hasonló érzésünk lehetett, mint a könyvei olvasásakor: erős aha-élmény, ráismerésekkel saját életünkből, kellemetlen érzés mindezekért és visszatérő kérdés: na jó, de akkor hogyan éljünk?