„… a szegény madarak megdermedve hullottak le a fákról és a nyomorult, a hajléktalan, a munkanélküli emberek – a teremtés urai – dideregtek reggeltől estélig fütetlen rideg szobájukban, vagy az utcán fájdalmas pillantással nézve a korcsmákba, hol jó melegben ettek ittak azon boldogok kiknek pénzük van. Nagy volt a nyomor, nagy a kétségbeesés …” Neményi Ambrus újságíró „emberbaráti felszólítása” visszhangra talált 1880-ban a Pester Llyod hasábjairól, és tehetősebb emberek adományaiból először ideiglenesen szállókat, majd pár évvel később állandó menhelyeket hoztak létre a Fővárosban a hajléktalan emberek számára.
Józsefvárosban a Stáhly utcát követve az Alföldi utcában épült meg Budapest legnagyobb hajléktalanokat ellátó intézménye. Az akkor épített szálláshelyek közül ma már csak az Alföldi utcai épület látja el eredeti célját.
Ugorjunk egy nagyot vissza az időben.
A hajléktalanellátásban, a szegények, idősek és betegek megsegítésében Józsefvárosnak számos alkalommal megkülönböztetett szerep jutott a fővároson belül. A mai Rókus Kórház Budapest egyik első ispotálya volt. Képzeljünk el egy kis kápolnát és egy hatalmas telket a Rókus Kórház helyére. A XVIII. század elején ezen a területen viselte gondját a pestisben szenvedőknek az egyház. Ezt követően ezen a területen nem kórházat, hanem szegényházat építettek, ami a szegény emberek gondozásáért felelt. A század végén a szegényházat kibővítették és átalakították a szegény emberek közkórházává.
Dologház
„A gondnok egy igen rossz előéletü ifjuhoz vezetett bennünket, hogy megnézzük a munkáját s beszéljünk vele. Az ifju, mihelyt észrevette közeledésünket, látható örömmel tette elénkbe munkában levő köpenydarabját, a melynek zsebeit ő varrta.
– Szeretsz-e dolgozni? kérdeztük tőle.
– Nagyon szivesen; bár tudtam volna azelőtt valami mesterséget! viszonzá a fiu egyet sóhajtva.
– Miért vagy itt?
– Sok rosszat tettem; de nem tudtam jobbat s azután nem tudtam, hogy miből éljek. Lopnom kellett és azután elfogtak…
– Vannak-e szülőid?
Vannak, mondá szomoruan a gyermek, atyám a börtönben ül s anyám koldul; e szavaknál könnyekkel teltek meg a fiu szép, nagy kék szemei…”
1875-ben nyilatkozott így egy dologházban foglalkoztatott fiú a Vasárnap Újság riporterének.
A XIX. század első felében kerületünkben hozták létre Pest egyetlen dologházát. A Dologház utca a mai napig őrzi nevével az akkori szegénypolitika egyik erős szimbólumát. Mert mi célt is szolgált a dologház? Azt, hogy munkával visszatereljék a fiatalokat az „erény útjára”. A dologházakban országos szinten azonban rendszeresen rabszolgasorban tartották nemcsak a fiatalokat, hanem a „kisbűnösöket”, azaz „munkakerülőket”, „öregeket, lustákat, prostituáltakat, engedetlen szolgákat és részegeseket”. A dologházak üzemeltetői a kiszolgáltatott emberek munkájával maguk is jól jártak. Az intézményben munkára kényszerített gyerekeket és felnőtteket a társadalom stigmatizálta, általánosságban megvetette.
A dologháznak volt javító szándéka és egy bizarr szolidaritása is: még a büntetés-végrehajtáshoz tartozott, de már foglalkoztak a társadalmi egyenlőtlenség okaival. A dologházba vonulás legtöbbször kényszerű volt. A korabeli újságírás igyekezett a hajléktalan emberek rossz megítélésén javítani, a tehetősebbeket szolidaritásra és adakozásra ösztökélte. Így jött létre 1873-ban a Hajléktalanok Menhelye Egylet, a mai BMSZKI elődje, az Alföldi szálló fenntartója.
Az Alföldi szállónak 221-257 férőhelye van most, megalakulásakor 380 volt. Létrejötte előtt a fővárosi dologházban 480 kényszermunkást lehetett elhelyezni 1873-ban! Miközben a budapesti lakosok száma 1873 óta megduplázódott és a hajléktalan emberek száma ezzel együtt nőtt, a hajléktalanokat ellátó intézmények férőhelye csökkent.
Már a korabeli újságok megfogalmazták azt a jelentős társadalmi problémát, hogy a szegények száma egyre gyarapszik a fővárosban, s hogy ennek orvoslása nemcsak szállóhelyek létesítésében rejlik, hanem egy jól szervezett rehabilitációs programban is: a szegény, kiszolgáltatott, pszichés vagy családi problémákkal küzdő emberek visszaintegrálása a társadalomba, hogy egyenrangú állampolgárokká válhassanak.
Az előző századokban – mint a középkorban – a rászorultakat „érdemes” és „érdemtelen” szegényekre osztották fel. A XX. században egyenesen börtönnel büntették a hajléktalanságot. Még ma, a XXI. században is retorzió jár azért Magyarországon, ha a nincstelen, otthontalan ember az utcán alszik.
Kétszáz évvel ezelőtt Magyarország próbálta tartani a lépést a nyugati államokkal, és a szegények ellátása az állam feladatává vált, 2024-ben a szegény emberek megsegítését nagyobb részben újra az egyház látja el, miközben az állami és önkormányzati ellátórendszert a kormányzat hagyja lerohadni. A mindenkori állam narratívája meghatározza a magyar társadalom egészének szemléletét. Hajléktalannak lenni nem bűn vagy szégyen, hanem kiszolgáltatott állapot – ezt már a XIX. századi sajtó is tudta.
Nyitókép: Mile Máté
