Mocsok és sár

Engem Robert Eggers első két filmje is úgy szippantott a mélybe, mint egyszerű halászt a szirén éneke. Meglepő is volt ezután, hogy a soron következő Az Északi előzetesei egyáltalán nem váltottak ki belőlem szimpátiát, egye fene alapon ültem csak be rá, de ki merem jelenteni, harmadjára sem tévedett a rendező úr.

A boszorkány (2015) és a Világítótorony (2019) leginkább azzal vívta ki a nézők kegyeit, hogy pszichológiai (horror) témáival milyen észrevehetetlenül tudott az ember bőre alá férkőzni. A klausztrofóbia mindkét filmben erős alapot adott, így – egyfajta elrugaszkodásként – valószínűleg tudatos döntés volt a viking odüsszeia nyíltabb világa és jóval több karaktere.

Amleth (ami ugye nem kicsit Shakespeare-re kacsintás) viking herceg, a trón várományosa, apját meggyilkolják, anyját pedig elrabolják. A fiút üldözik, csónakon menekül el otthonából. 10-15 évvel később folytatódik a történet, ahol a herceg bosszúittasan kezdi keresni a gyilkost, és próbálja kiszabadítani édesanyját.

Pofonegyszerű történet, nem? A piros sarokban a sors, a kék sarokban a végzet. Hallottuk már párszor. A film mégis úgy szögez a székbe naturalista brutalitásával és meglepően színes képi világával, hogy vágtázó pegazus sebességével repül el a kétórás játékidő.

Az Északiban, annak ellenére, hogy viszonylag könnyen kitalálható fordulatokkal operál, minden a helyén van, karakterívei tanítani valóak, zenéi, díszletei, sőt még effektjei is mind a kiváló iparosmunkát dicsérik.

• Az Északi
• Forgalmazza a UIP-Dunafilm
• 5/5

_mm_

Kellenek-e új formák?

A grúz származású David Doiasvili rendező által színpadra vitt Csehov-dráma, a Sirály, szenzációsan extravagáns elemekkel jeleníti meg a modern kor mindennemű vívmányait és ennek hátrányait, tükröt tartva a mindennapjainknak.

Az erős fények felvillanása, cirkálása, a hangszín és a hangerő hirtelen váltása, a fülsiketítő zajok, ijesztő puffanások, „filmbejátszások”, a nyüzsgés és a keserves magány váltakozása, a kellemetlen önimádat harsány óbégatása és a szívszaggató emberi közöny némasága totális zavart idéz elő.

A néző csak kapkodja a fejét, hogy mikor melyik ingerre figyeljen. A színészek jönnek-mennek: színpaddá válik az egész épület, sőt az utca is, a járókelők is szereplőkké válnak, elmosódik a határ a játék és a valóság között. Koncentrált figyelmet igényel minden megmozdulás.

Csehov drámájában a változó világra reagáló, a természeténél fogva megújulásra törekvő művészet csap össze az elavult, öncélú, az állandóság illúzióját bármi áron fenntartani akaró felfogással. A darab színrevitele egyszerre megdöbbentő, magával ragadó, felháborító és kiábrándító.

A feszültség nyomasztó vontatottságba megy át, a második, másfél órás felvonás mintha soha nem akarna véget érni, és a katarzison csak úgy átesünk, nyugtázva kimerülten, hogy ez is megvolt. A rengeteg felgyülemlő energia a semmibe vész, kisül, akárcsak a felgyúló szerelmek lángja. Vajon az új művészeti elgondolások hatása mire elég?

• Csehov: Sirály
• Vígszínház
• 4/5

KIZS

Mennyi még a 32?

Három év után látogatott el újra az északír Therapy? hardrock trió Budapestre. Igaz, a pandémia miatt ez már a negyedik meghirdetett időpontja volt a koncertjüknek – az eredetileg 30 éves jubileumi turné így 32 éves lett. Tizenöt sorlemez és koncertfelvétel után az utolsó albumuk egy Greatest Hits lemez lett, amihez a régi dalokat újra felvették a legendás londoni Abbey Roadon, ahol a Beatles is dolgozott. Ennek megfelelően egy erős best of műsort kaptunk, ami metálzenekarokat megszégyenítő dinamikával indult.

Elfogult rajongó vagyok, gyermeki módon énekeltem a slágereket a koncert közben, mert a Therapy? mégiscsak egy oldszkúl rock&roll banda, akik úgy képesek a punkot, a metált és az industrialt beépíteni zenéjükbe, hogy az olykor kőegyszerű dalaik magukkal sodorják az embert.

A 90-es években lehettek volna elsővonalas sztárok is, de Andy Cainesék inkább kísérleteztek és járták a saját útjukat, maradva a független, alternatív vonalon, ami így is elég volt arra, hogy rendszeres headlinerek legyenek valamikor a Sziget Fesztivál nagyszínpadán az ezredforduló környékén.

Ez már a 11. alkalom, hogy Magyarországon járnak, és láthatóan ők is olyan jól érzik magukat Budapesten, mint a közönségük – igaz, a színpadi szövegeikből volt pár olyan, ami 3 éve szó szerint ugyanúgy hangzott el; de ez is csak azért zavart, mert már egyszer láttam-hallottam. Soha ne legyen nagyobb bajom – ha mégis, megyek terápiára, ha újra erre járnak!

• Therapy?
• Koncert az A38-on
• 4,5/5

-juan-