Erika bárki más akart lenni. A zöldséges például. Ötvenes nő. Állapota: förtelmes. Nem csak a bőre: olyan barnás, ráncos, nyúlós. Hanem a táskák a szeme alatt. Meg a karján lifegő puha hús. Benne a ráncban.  Valami tüdőbaja is lehet, úgy sípol, olyan ijesztően, amikor megszólal. Talán mégiscsak negyvenes mondjuk. Csak rosszat tett neki a temérdek láda meg a sok eladatlan kapor. Mellette egy-két férfi. Cigaretta. Bor. Na, az biztos olyan savanyú, olcsó. Mit tudni? Erikát nem érdekelte. Valaki más kell, ennyi. Vagy mondjuk Heni, a pincérlány a kávézóban, ő sem lenne rossz. Tavaly óta baristának mondja magát. Lóg a melle, jól látszik, mert súlya, az van, két nagy kanna. A tulaj szeretője. Vagy exe? Jobb, ha az exe, Erika szerint, csere esetén ez megnyugtatóbb. Károllyal lefeküdni – azt talán mégse, de a többi, az mit érdekli őt. Leginkább persze Virág, legyen például Virág! Huszonhárom éves vagy… most mit tudja, olyasmi, minden reggel befordul a sarkon, az izgató csípőjéhez verődik a műbőr táskája, hol fekete, hol bordó. Minden második lépés egy verődés. Most is ott jön. Bár messziről látja meg két emelet magasból is, még a parfümje illatát is el tudja képzelni. Olcsó és édes. Annyi minden vár még rá! Férfiak, szerelmek, rossz házasságok. Minden, aminek az eleje még csodálatos. Hova mehet? Na, hova? A seggmutogatós munkahelyére, nyilván.

Erika kifújja a füstöt. Az erkély kőkorlátjára támasztja a könyökét. Mozi. Szerencse, hogy Marci már nincs ott, erre gondol. Egyáltalán, minek marad annyit? Miért gondolja, hogy nála is kellene aludnia? Ez valami hepp a fiataloknál? Hogy szex után még ott is alszanak? Menjen át egy Csengéhez, Lillához, vagy – bánja is ő – a nagy seggű Virághoz.

Karcsi halad át a téren, a kávézós, a hasát cipeli maga előtt. Fújtat. Rosszul bírja. Felint Erikának. Erika mosolyog. Kis vicsor.

Aztán megint eszébe jut a térde. Hányadszorra már ma reggel.

Marci teste akkor még puha volt és meleg és nem idegesítő. A világ éppen a helyén, ahogy gyönyör után egynéhány másodperccel szokott, de pisilni mégiscsak kellett azért. Erika felállt, imbolygott, és mielőtt felegyenesedett volna, ránézett a saját térdére. Egy nagymama térde volt. Elment a mosdóba, és visszafeküdt. Eleget ivott ahhoz, hogy ne nagyon gondolkozzon, reggelre viszont kijózanodott. Most nem merte a köntösét lehúzni a lábáról, bár ült, és tudta, hogy úgy a bőr jobban feszül rajta.

Régóta látja ő, hogy készvége, végső soron. Lötyög az izé is, a szájpadlása is! Ha legalább bátorság lenne benne, leugrana most vagy – hát ilyesmi. Mert a szépség… a szépség, az minden. A többi – hazugság. Belső értékek, blablabla. „Nem bánom, hogy érettebb lettem, mert végre a munkámmal komolyabban foglalkozhatok” meg „igaz, hogy ráncosabb lettem, de szerencsére itt van a fiam, Balázs, aki mindenért kárpótol…” és hasonló baromságok. Őt aztán nem kárpótolná fiam, Balázs… ahogy magát ismeri, még felnőtten is az agyára menne. Eredetileg sem volt valami anyatípus, észrevette ő azt. Meg már mindegy is. Hagyjuk ezt, hogy milyen lenne, ha élne fiam… hogy is hívták már, szóval az a kérdés, lehet-e inni egy kicsit így reggel munka előtt, feltűnik-e majd a bankban, de igazából az a valószínű, hogy feltűnik, sajnos.

Szerencse, hogy megszólalt a kapucsengő. Persze idióták akarnak valamit, nyilván, de legalább fel kell állni. Leemeli az előszobában a kagylót, és egy boszorkány rikácsolása helyett, amit magától várna, egy erőtlen „igen, mi az” hangzik csak el. „Ne tessék haragudni, Erika, a mama küldött egy tepsi almás pitét köszönettel, mert segíteni tetszett nekünk múltkor a papa banki portfóliójában, majdnem elfelejtettem, de visszaszaladtam, felvihetem gyorsan?” „Ki beszél?”, leheli Erika, még mindig sokkal fáradtabban, mint számított rá. „Jaj, Virág vagyok, bocsánat.”

Erika megnyomja a gombot.

Na, tessék. Kár, hogy Marci elment. Most megismerkedhetnének. Egy egész tepsi almás pite. De hát felülről nem is látott tepsit. Almás hányás. Szerencséje ennek a lánynak, hogy nem szólította Erika néninek, mert akkor megöli, esküszik, megöli!

Erika kinyitja a lakás ajtaját, a lépcsőházban Virág léptei már az első emeletnél járnak. Szaporán veszi a lépcsőfokokat a guszta kis lábaival. Biztosan nem dagad, nem görcsöl, nem visszeres, legfeljebb olyan édesen dundi, amilyennek a bizonyos Jóisten megteremtette. Pont jó a kis alkatához.

Erika benéz a konyhába az előszobából, a pulton a tegnap estéről maradt bakonyi kolbász fekszik egy deszkán meg egy kés. A legélesebb kése. Az élére kolbász darabkák ragadtak. Erika arra gondol, ha ügyesen nyakba szúrnak valakit, lehetőleg a legélesebb késsel, akkor az elég biztos és elég gyors ügy. Úgy tudja, legalábbis. Virágnak ekkor már szinte a zihálása is hallatszik, a cipője kopogása – ez balerina, nem valami magas sarkú –, Erika pedig a késre gondol. Az jut az eszébe, hogy ha a kolbászos vér szétfröcsköli a konyhát, az – véleménye szerint és per pillanat – nem a legesztétikusabb. Bár mindenképpen drámai. Szóval, ami azt illeti, eléggé egyensúlyban van a pro és a kontra. Mire Virág az ajtóhoz ér, Erika arra jut, hogy először megvizsgálja az almás pitét, és csak utána hoz döntést nagyobb dolgokról.