Épp a Péli Tamás emlékére ültetett szilfa mellett beszélgetünk. A fát a MAZSIKE zsidó kulturális egyesület állította 2024 novemberében.

Súlyos betegséggel küzdöttem akkor, nem lehettem itt. Most egy kézzel festett agyagcinkét hoztam Tamás fájára, neki készítettem. Az írás mellett kézműveskedem is: festettem üvegtárgyakat, készítettem mandalákat. Abban az időszakban kezdtem bele, amikor elhagyott az ihlet. Először arra gondoltam, írok a hagymapucolásról, arról senki nem írt még, de nem ment, nem volt meg benne a petesejt. Képet soha nem festettem, bár annak idején Péli festetett velem egyet az egyik festőtáborában. Egy lányt feszítettem fel a keresztre, el volt ájulva, hogy mi ez a feminista izé.

Macsó volt?

Nem jó szó ez rá. A cigányokra jellemző matriarchátus eszményében hitt, amelyben az anya és a feleség az irányító, de ebbe nem fér bele a modern feminizmus. Azt szerette, ha nem járkálok el otthonról, főzök, mosok, vasalok, takarítok, nevelem a két gyereket; az egyik az enyém volt a volt férjemtől, a másik az övé az egyik volt feleségétől. A gyerekek testvérként szerették egymást, és ez ma még inkább így van: az én fiam hozta össze a három feleségtől született Péli-gyerekeket. Ez nagyon jó volt, de

Ilyenkor féltékeny volt rám.

Ha elmentünk valahova, felvettem a magam varrta ruháimat, a saját készítésű fülbevalóimat és ékszereimet. Imádtam az olyan különlegességeket, mint a nagymamám kalapja, amelyen fekete fátyol takarta az arcomat.

Péli nem akart cigány lányt faragni önből?

Nem, de azt szerette, ha piros a körmöm, és ki is sminkelt, hogy cicás legyen a szemem, tűzpiros a szám. Ebben inkább Hilda néni, az édesanyja volt a minta. Én meg Hilda nénitől megtanultam a cigány énekeket, a régi hallgatókat, és szívesen énekeltem őket, ami Tamást boldoggá tette.

Megmaradt mellette független gondolkodónak?

Az utolsó pillanatig, és végül én döntöttem úgy, hogy tíz év után külön menjünk.

Pusztító szerelem volt. Szinte belehaltunk, ha nem voltunk együtt, de miközben együtt voltunk, mindig volt valami ramazuri. Szerettem volna tőle is gyereket, de azt mondta, hogy ne, esküvő se legyen: „Eljegyezlek, szeretlek, imádlak, de minden feleségemet elhagytam, aki gyereket szült nekem, és nem akarom, hogy téged is elveszítselek.”

Tamás azt is szerette bennem, hogy mindent el tudtam intézni. Én szerveztem az összes kiállítását, minden magánalapon ment. Az állam most sem tartja nagy becsben a műveit.

A kapcsolatunknak akkor lett vége, amikor 1992-ben országgyűlési képviselőnek választották, ami nagyon rossz hatással volt rá. Én mondtam neki, hogy ez nem neki való: „Nem fogsz tudni festeni, rajzolni, firkálgatsz majd a jegyzőkönyvekre, és egyetlenegyszer fogsz tudni fölszólalni, a székfoglalódon – és mit tudsz akkor tenni a te kis romácskáidért? Ebbe bele fogsz rokkanni, én ezt nem csinálom végig veled.” Később rájött, hogy igazam volt, de 1994-ben meghalt.

Csodálkozott, hogy mennyire megváltozott a Mátyás tér, amióta nem járt itt?

A Péli Tamással töltött évek után Agárdra költöztem, kellett a vidéki nyugalom. Akkor váltam igazán termékeny íróvá, azóta 31 kötetem jelent meg: verseskötetek és néhány regény is.

Nekünk az

Tamás a Bezerédj utca 8. szám alatt született, iskolába is a Bezerédjbe járt. Egy szoba-konyhás lakásban laktak a Járóka családdal együtt; amikor a sok gyerekkel már nem fértek el, Ferencvárosba költöztek, ott van emléktáblája.

Én pedig a Vas utcába jártam kereskedelmi szakközépiskolába, és állandóan itt bóklásztam. Szeretem ezeket az ódon házakat, sokat fotóztam, ahogy egy régi és egy új ház találkozik.

Pélivel sokszor meglátogattuk Kovács József Hontalant, a költőt, ilyenkor beültünk a József utca és a Nagy Fuvaros utca sarkán lévő kocsmába. Amikor a tér másik oldalán megcsodáltam ezt a szép házat, ahol most az Olajág Idősek Otthona van, megkérdeztem tőlük, milyen épület ez, múzeum vagy könyvtár, de csak dőltek a röhögéstől. „Nem könyvtár, bár abban is lehet lapozgatni, amit ott bent csinálnak” – mondták. Végül Tamás egyik unokatestvére súgta meg, hogy ide hordják fel a lányokat, mégiscsak emberibbek ott a körülmények, mint egy kapu alatt. Be akartam menni, de azt mondták: „Az nem neked való, meg mit szólnának a cigányok, ha meglátnak ott?” Végül az egyik srác bevitt, de Péli szigorúan rápirított: ha hozzám mer nyúlni, vége lesz, mint a botnak.

Hogyan lett költő?

Már négyévesen költöttem verseket, de nem tudtam leírni őket. Lonci néném tanító volt, és amikor hazaért, megkértem, hogy írja le, amit kigondoltam. Ezek a zsengék nincsenek meg, egy költözésnél nyomuk veszett. Már akkor

és a daru a zsiráf nyakát nyújtogatta. Loncika néni el volt ájulva, és amikor ötéves lettem, bevitt az iskolába, én pedig megtanultam írni.

Boldog gyerekkora lehetett, ha így támogatták.

Nagyapám kántortanító volt, később iskolaigazgató lett, anyai ágról zsidó, apai részről cigány származású. Negyvenhét hangszeren játszott, és a gyerekeknek, akiket tanított, a saját pénzén vett hangszert. Nem tartotta a zsidó vallást, de a nagymama az ősök iránti tiszteletből kétféle háztartást vezetett, egy zsidót és egy magyart. Ő egyébként jászsági magyar volt.

Szerettem volna olyan lenni, mint a nagymama, aki mindenkiről gondoskodik, mindent megold, mindent megfőz, megjavít, megvarr, másfelől viszont szabad akartam lenni, nem cseléd. Ez a kettősség dúlt bennem.

A boldog gyerekkornak hamar vége szakadt. Amikor anyukám beteg lett, apám, aki addigra közlekedési miniszterhelyettes lett, elvitt a nagyszüleimtől, és állami gondozásba adott a kaposvári MÁV-nevelőintézetbe. Azt mondta, hogy kirándulni megyünk, de amikor az intézet fakapuja döngve bezárult mögöttem, már tudtam, hogy innen nem fogok elmenni. Csak nyolc év múlva jutottam haza, amikorra anyám már kijött a kórházból, apám pedig közben elvette a szeretőjét.

Az intézetben kerültem először közel a cigányokhoz, mert hamarabb elengedtek a cigánytelepre játszani, mint a szomszédban lakó Szlovencsák doktor úrékhoz, mert azok urak voltak, Bogdánéknál meg jól elleszek.

Ez nekem hatalmas útmutatás volt, és biztonságban éreztem magam közöttük. Sose felejtem el azt a lecsót, amit ott ettem.

Az egyetem után a zuglói önkormányzat cigánygondozója lettem. Nem hivatalnokként viselkedtem velük, imádtak engem a romák. Amikor Péli kivett a munkából, mondván, hogy ő a legnagyobb roma, őt kell gondozni, ezrek álltak a gyámhatóság épülete előtt, és zokogtak, térden állva könyörögtek, hogy ne menjek el, mert mi lesz velük.

Művészként is hatottak egymásra Pélivel?

Egyszer a készülő képén körbevezettem az ujjamat, hogy itt van egy lófej, az aranyos pisze orra, a szép, vágott mandula szeme, egy bájos kanca. Tamás kihátrált a kép elől, hunyorogva nézegette: „Tényleg ott van egy ló” – és odafestette. Akkor lett a kép teljes. Máskor a hatalmas, sárga színházi fotelünkben ültem, fölhúzott lábakkal, a térdemen írtam a verset a készülő képről. „Te hol tartasz?” – kérdezte, én pedig felolvastam neki, amit a képről írtam, ő meg közben festette. Így lettünk egymás múzsái.

Péli Tamás stílusa mára a roma képzőművészet, festészet mintája lett a cigány művészek számára. De honnan származik ez a motívumkincs, mi az eredete?

Ezek a látomások. A cigány elbeszéléshagyomány fordul át festészetté: a hiedelmek és a mesék. A mai roma festőművészek és grafikusok most alakítják ki ezt a stílust. Péli sok festőművész-tábort szervezett, ott tanította őket. Ő igazán ismerte az anatómiát és a festészet mesterfogásait.

Ennek ellenére néha összevesztünk, amikor lerajzolt. Magzatpózban alszom, magam alá húzom a térdeimet, ilyenkor egy kis gombóc látszik csak, és a képen kacskalábam lett. „Jó az, Marika, itt nem az a lényeg, hanem az, hogy milyen édesen alszol.” Aztán összefonta a karját a hóna alatt, nézegette, végül kijavította: „Jól van, igazad van.”

Mit gondol a romák befogadásáról: integrációra vagy emancipációra lenne szükség?

Nem lehet beerőszakolni valakit valahova. Miért nem csinálják ezt a svábokkal vagy a szlovákokkal? Miért nem tudnak úgy élni az emberek mindenhol az országban, mint Mohácson a sokféle nemzetiség: magyarok, németek, horvátok, cigányok, szerbek, románok, szlovákok. Mohács egy olvasztótégely, minden nemzetiség örömmel üdvözli egymást, és nem mennek át a másik oldalra, ha egy romával találkoznak.

Tamás mindig azt mondta, hogy a falat kétfelől kell bontani.

nehogy úgy járjunk, mint annak idején a Nyugati téri felüljáróval, amelynek nem találkozott össze a két fele.

Fotók: Huszár Boglárka