Ha csak egy kínai filmet nézel meg

A testcserés filmekről azonnal olyan trash komédiák ugranak be, mint a Tökös Csaj, a Nem férek a bőrödbe és a kreatív című Testcsere. Nem gondoltam, hogy ebben a kategóriában születhet bármi, ami nem agysorvasztó blődség. Zhang Ge első nagyjátékfilmje, a Nem én vagyok határozottan ilyen, sőt. És csak elsőre fura, hogy mandarinul beszélnek benne.

A film a Ganz-telep kínai árusokkal teli forgatagába kalauzol, ahol az egymástól teljesen különböző főszereplő testvérpár él, ruhaárus apjukkal. Shanshan (Sissy Cui) ambiciózus, elszántan próbál kitörni zenei tehetségével, Lang (Chade Li) viszont lázad minden és mindenki ellen, láthatóan nem találja helyét a világban. Egy mágikus baleset után a testvérek a kínai piac raktárát megidéző, dobozokkal teli stilizált térbe kerülnek, amolyan temus purgatóriumba. Időnként visszatérhetnek az élők közé, de csak Shanshan testében. Két lélek harca egy testért, és valaki mindig nyer.

Néha kicsit belassul a film, de alapvetően megadja a dramaturgia a folyamatos feszültséget. Ahogyan Lang amortizálja az általa használt testet, már-már A szer című testhorrort idézi. A testvéreket alakító Sissy Cui elképesztően hiteles színészi teljesítményt nyújt végig.

Muszáj kiemelnem, hogy bár egy kelkáposzta formájú hangszóró szimbolizálja a gonosz kínai szellemet, a kínai népviselet és a szelleműző sámán rítus ellenére sincs olyan érzésem, hogy a bámészkodó nyugati embernek tart kulturális tárlatvezetést a film. Éppen csak annyi keleti spiritualitás, misztikum és hagyomány jelenik meg a vásznon, amennyi a történetmeséléshez szükséges. Közben pedig olyan fontos témákat kapargat, mint a ki nem mondott családi traumák, a kulturális kettősség nehézségei és az identitáskeresés.

• Nem én vagyok
• Budapest Film
• 5/5

szbflo

Semmelweis és a Spotify

Rendhagyó módon a Semmelweis Egyetem két orvosi közlemény között egy opera friss felvételéről adott hírt. A Semmelweis életét feldolgozó oratórium-operát 2018-ban, a Semmelweis 200 emlékévben mutatták be a Bartók Plusz fesztiválon. Vajon milyen lehet egy protokolláris alkalomra rendelt zenemű, megüti a mércét, vagy elég volt egyszer meghallgatni a bemutatón?

A Semmelweis opera – mostani formájában dalciklus – kellemes meglepetés. Az orvosi közegből érkezett szerzőt régóta izgatta Semmelweis tragédiája, nem az emlékév miatt nyúlt a témához. Az amerikai Raymond J. Lustig a molekuláris biológia kutatójából lett művelt komponista, klasszikus képzést a híres New York-i Juilliardon kapott, de az alternatív és popzenében is aktív. Ez a sokszínűség tükröződik a zenéjében is, szabadon keverednek a modern komolyzene, a dzsessz és a (magyar) folk rafinált ritmikáival és hangfestésével a pop és a musical elemei, meglepően egységes és élvezetes formában. Nem a keveseknek szóló modern operazene ez, módszere a XIX. század népszerű szerzőire emlékeztet, akik bátran írtak tánczenét és slágereket az operáikba, miközben új hangzásokkal is kísérleteztek.

A mű drámaisága nyilvánvaló lesz annak is, aki nem érti a társszerző, Matthew Doherty szövegét. Ez a halálán lévő Semmelweis lázálmát jeleníti meg, amiben az anyák szellemei is megjelennek, akiket nem tudott megmenteni, mondta művéről Lustig.

• Raymond J. Lustig: Semmelweis
• Apple Music, Spotify, Tidal
• 5/5

–bg–

Ne csak nézd, formáld is

Három napig éjjeli kiállítótérként üzemelt a Stereo Művház. A fényinstallációkból álló pop-up kiállítást a HungaroNode közösség szervezte, akiket elsősorban a szakmaiság köt össze. Olyan vizuális alkotókról van szó, akik digitális, illetve generatív művészettel foglalkoznak. Az (init) volt az első olyan közös eseményük, amit kinyitottak a nagyközönség felé is. Sőt, a legtöbb munka interaktív volt, így kifejezetten arról szólt az este, hogy a látogatók legyenek aktív részesei, formálói a térnek.

Ki lehetett próbálni, hogy ki a jobb az alternatív kő-papír-olló versenyben, kontrollereket tekergetve létre lehetett hozni folyton változó, saját mintázatokat, de volt ott robot is, ami egy szenzor segítségével a körülötte lévő emberek mozgását, légzését, szívverését detektálta, majd arra reagált. A legtöbb művész maga is jelen volt, így lehetett velük beszélgetni, akár technológiai dolgokról is.

A nyitóestén volt zene, természetesen vizuállal megtámogatva. Demover liveactjében a lágy ambient dallamokat sokszor zajokkal és torzításokkal törte meg, ami közel állt a kísérleti elektronikához, és ez kifejezetten illett az eseményhez. Ezenkívül volt pogácsa, értő közönség, baráti hangulat, minden, ami egy jó kiállításmegnyitóhoz szükséges.

• (init)
• Stereo Művház
• 5/5

mze