Az orosz csapatok átlépik a határokat, az ukrán várostáblákat lecserélik, Puskin-idézetek lepik el Herszon megyét. Számos ukrán művész hívja fel a figyelmet arra, hogy az orosz birodalmi kultúra ugyanúgy telepszik rá az ukrán nemzetre, mint az orosz állam maga. A kulturális érdekszféra nem tűnik annyira hangsúlyosnak, mint a geopolitika, azonban a gyarmatosítás kulcsfontosságú eszköze pont a nyelv és a képi kommunikáció. A két terület összefonódása nem újkeletű és nem csak a várostáblák lecserélésében nyilvánul meg. Ukrajna történelmében a 18. századtól kezdve jelen van a nyelvi hadviselés – ilyen volt Nagy Katalin gyengéd ruszifikálása. Három évvel ezelőtt az ukrán kultúrát is nyílt támadás érte. A művészek, hasonlóan a katonákhoz, tisztviselőkhöz vagy önkéntesekhez, nemcsak a frontokon, hanem a kultúra eszközeivel is ellenállást tanúsítanak.
A Media Initiative for Human Rights (MIHR) ukrajnai civil szervezet és Anna Movenko képzőművész közös vándorkiállítása – Civilek fogságban: Történetek jogtalan fogva tartásról – az ellenállásnak ad művészi teret. A tárlat 35 portrét és hozzájuk tartozó történeteket mutat be olyan ukrán civilekről, akiket az Oroszországi Föderáció önkényesen hurcolt el és tart fogva a megszállt területeken.
A kiállítás a Release Hostages: Demand for Freedom Campaign (Engedjék szabadon a túszokat: Szabadságkövetelő kampány) része, amely a nemzetközi közvélemény mozgósítását célozza. Az MIHR becslése szerint 2023 augusztusában
legalább 1122 civil raboskodott orosz fogságban,
de a tényleges szám ennek többszöröse is lehet. Ezek az emberek gyakran embertelen körülmények között, kínzásoknak kitéve, információ és jogi védelem nélkül tűnnek el – hozzátartozóik és a nemzetközi szervezetek sem tudják, mi történt velük.
„Van egy akciótervünk arra, hogyan tudnánk kiszabadítani őket” – mondja Anasztaszija Moszkvicsova, az MIHR képviselője. „Kisebb csoportokra osztjuk a civileket, például nőkre, gyerekes nőkre, idősekre, súlyosan sebesültekre, orvosokra vagy újságírókra, és szövetségeseket keresünk, akik foglalkoznak velük, tárgyalnak Oroszországgal, hogy megtudjuk, hol vannak, milyen az egészségi állapotuk, és végül kiszabadítsuk őket.”
A kiállítás tehát nem csupán figyelemfelkeltés: a szervezők szerint egy tárgyalás első lépését is jelentheti. „Reméljük, hogy Magyarországról is indulhat egy ilyen kezdeményezés” – mondja Moszkvicsova. „Ezek nem látványos akciók, hanem aprólékos, empátián és diplomácián alapuló megállapodások.”
Anna Movenko 2022 óta készíti a portréit az elhurcolt civilekről az MIHR által dokumentált történetek alapján. A háború elején még a barátairól és ismerőseiről festett, később a civil foglyok történetei váltak munkája középpontjává. „A háború elején, amikor a békés életünk teljesen összeomlott, és eltűntek az addigi biztos pontok,
megpróbáltam megtalálni önmagam ebben az új, háborús valóságban”
– meséli. Úgy érezte, a portréfestés lehet a személyes válasza a pusztításra.
A háború előtt monumentális falfestményekkel, murálokkal és művészetoktatással foglalkozott, de azóta a festészet számára a túlélés és feldolgozás egyik eszköze lett. „A művészet tart életben. Néha az információ annyira fájdalmas, hogy időt kell adnom magamnak, hogy be tudjam fogadni, vagy adagolnom kell. Időt adok magamnak, hogy feldolgozzam, aztán visszatérek az ecsethez.”
Munkáinak kifejező ereje a technikai eszközök és az érzelmi mélység ötvözéséből fakad: a fekete, expresszív ecsetvonások a fájdalmat, a tehetetlenséget és a szabadság elvesztését fejezik ki. A portrék színtelensége a tekintetekre és az érzelmekre irányítja a figyelmet, míg a szem körüli sárga-kék ecsetvonások az ukrán identitást és az összetartozás reményét idézik.
Anna Movenko munkáit több országban kiállították, a háború elején Ausztráliában, idén nyáron pedig újabb kiállításokra kerül sor Hollandiában és Düsseldorfban.
Az első portré, amit megfestett, a saját lányát ábrázolta: „Az ő történetét festettem meg: hogyan kezdődött számára a háború, hogyan menekültünk el, és hogyan dolgozza ezt fel. 2022. március 12-én festettem meg.” A legutóbbi portré pedig Natalija Vlaszova arcképe volt – újabb darab egy hosszú sorban, amely nemcsak az emlékezést, hanem a szabadságért folytatott harcot is jelképezi.
„Ez az én hozzájárulásom a győzelemhez”
– mondja Anna Movenko.
Szilasi Emma
Fotók: Huszár Boglárka
