Tapintható volt a feszültség itt nálunk, amikor kitört a háború, és ma is tapintható. A környezetem egy része valami pánikféleségbe esett, voltak akiket depressziós gondolatok gyötörtek, és azok, akik még nem tudták feldolgozni, hogy igen, ez most megtörténik. Amikor elkezdtek hozzánk vonatokon érkezni a háború elől menekülők, a tehetetlenség iszonyatsúlya valahogy könnyebb lett; egyre többünknek világossá vált, hogy minden, amit tehetünk, és amit tennünk kell, az a segítség.

Én úgy döntöttem, hogy a hozzám viszonylag közeli Keleti pályaudvarra megyek. A Migration Aid segítő civilszervezetet kerestem meg: a Facebook-csoportba belépés után már hozzá is fértem a táblázatukhoz, amibe beírhatják a jelentkezők magukat a 4 órás ügyeletek valamelyikébe, nagyjából a román és ukrán határról jövő, mentesítő vonatok érkezésének ritmusában.

Többféle segítséget kerestek folyamatosan: egészségügyit, tolmácsot, sofőrt, aki átmeneti szállásokra szállítja a menekülteket, illetve olyan koordinátorokat, akik fogadják a vonattal érkezőket, és segítenek nekik szállást találni. Egy kicsivel éjfél előtt érkeztem a Thököly út felőli bejárathoz. Szemben pokrócokkal leterített sörpadokon ültek emberek, az egészen fiataltól kezdve az idősekig vegyesen.

Jobbra a Hit Gyülekezetének volt kint egy sátra (bár éjjel nem üzemelt), balra a Kétfarkú Kutyapárt mindennel felszerelt sátra állt élelmi- és tisztasági szerekkel, pokrócokkal meg játékokkal, velük szemben pedig a Vöröskereszt települt ki, szintén a lehetőségekhez mérten feltöltve mindennel. És persze az önkénteseik. Járőröző rendőröket kint és bent is lehetett látni, de intézkedniük az alatt a 6 és fél óra alatt, amíg kint voltam, nem kellett egyszer sem. Éjfélre érkeztem ki.

Gyorstalpaló

A késő esti vonattal érkező háborús menekültek közül még maradtak páran, akiknek segítség kellett, így volt lehetőség betanítani minket, az újonnan érkező önkénteseket. Röviden a rendszerről: a szállásadók valamilyen módon megkeresték az önkénteseket, így bekerültek névvel, címmel és telefonszámmal egy excel-táblába, ahol azt is meg kell adni, hogy ki hány főt tud elszállásolni, és hogy épp vannak-e nála vagy van szabad ágya.

Jellemzően 1-4 fő befogadására vállalkoznak az emberek, ami egy átlag lakás méretéhez képest sem kevés. Szóval nézzük a táblát, tárcsázom a számokat. Először egy középkorú nő vette föl, akit én keltettem – nyilván –, de sűrűn elnézést kérve le is rakta, hogy nála már most vannak ketten, ha ők elmennek, csak akkor tud újakat fogadni. Elbúcsúztunk, ahogy az épp hazaindulni készülő egyik tolmácstól is.

A másik padnál ülő fiatal lány elmondta, hogy a legtöbb önkéntes munka után vagy munka előtt jön, és addig vannak itt, ameddig csak bírják. „De tényleg, elképesztő! Csak hát tolmácsból sosem elég, mindig kell, hogy itt legyen legalább egy.” Voltak előre legyártott papírok olyan kérdésekkel, mint hogy hányan vannak, ebből mennyi a gyerek, hány napra maradnának és van-e velük kisállat, mindez angol, ukrán és magyar nyelven. Ezeket próbáltuk kitöltetni mindenkivel, aki odajött hozzánk.

Önkéntes sofőrök munka után

Érkezett egy család autóval (két nő, két gyerek, egy kutya), mondták, hogy egy-két napot szeretnének csak pihenni, aztán mennek is tovább. Megdöbbentően segítőkész szállásadókat sikerült fölhívnom, meg is oldódott az ügy.

Közben a sofőrök is jöttek-mentek nyakukban a transfer táblával – ők vitték a lakhelyükre a menekülteket. Volt, aki szabadnapját töltötte azzal, hogy fuvarozott, de volt olyan is, aki hazafelé tartva azért ugrott be, hogy ha irányba esne valaki, elviszi címre szívesen. Szóval így, valamennyire szervezetten, de inkább organikusan működött a rendszer.

Az egyik segítő hölgy arról beszélt, hogy került ide: az első napokban, amikor megérkeztek a pályaudvarra a vonatok, őrület volt. Kosz és káosz. Kijött, és úgy ítélte meg, azzal tud tenni a legtöbbet, ha összegyűjti a szemetet és elviszi zsákokban a legközelebbi kukához. Később a Migration Aid valamennyire összerakta ezt a rendszert, és ő is elkezdett az elszállásolásban segíteni. Akkor jön, amikor tud, egyébéként főállású, négygyerekes anya. Az elején – mesélte – óriási gond volt a vécé, nyilván nem volt elég az, ami pályaudvaron van, ami ráadásul fizetős is, de a kötelező pótjegyvásárlás is sok gondot okozott a menekülteknek. (Ottjártamkor már kihelyeztek kintre mobilvécéket, ez a nagy port kavart ügy tehát már megoldódott addigra.)

A menekültek az ukrán pénzüket, a hrivnyájukat nem tudták sehol beváltani, eurójuk ritkán, forintjuk egyáltalán nem volt. A vonatra pedig kellett jegy, a magyar határon túli szakaszokra. Közben egy család hivatalos papírjait tolták az orrom alá, nézzem meg, rendben vannak-e ahhoz, hogy tovább tudjanak utazni az országból – elkelt volna ilyen kérdésekhez valamiféle kompetens segítség.

Egészen hűvös volt a váróban, pedig aggregátorról ekkora már működött valamennyire a fűtés is. Majd megérkezett a hajnali vonat. Egy perfekt és egy nagyjából magabiztosan beszélő tolmácsunk volt. Az emberek tódultak be a váróba, mi pedig pörögtünk, amennyire csak lehetett. A legtöbben azonnal tovább akartak utazni: amennyire értettem, Lengyelországba, Ausztriába vagy Németországba, azon belül is Berlinbe tartottak. Csakhogy a járatok reggel indultak.

Ömlenek az emberek

Az egyik tolmács elkiáltotta magát, hogy hol lehet a nemzetközi járatokra jegyet venni, így sokan arra, a nemzetközi jegypénztár felé vették az irányt. Kint BKV-buszok álltak, számozás helyett egy gőzölgő csésze szimbólumával a kijelzőjükön: ide lehetett felszállni melegedniük azoknak, akiknek pár órája volt még átszállásig.

Miközben épp hívtam egy potenciális szállásadót, egy lány az anyukájával egy „Szeretettel köszöntjük Önöket!” feliratú, magyar-ukrán zászlós tábla alá ültetett le egy aprócska nagymamát. A nénike fején fehér alapon színes virágos kendő volt. Mosolygott. Lefotózták. Kedves jelenet volt, ahogy megtalálták a helyzetben a derűt.

Folyamatosan ömlöttek hozzánk az emberek, családok, idősek, anyák pici babával, legtöbben ukránul beszélve, de volt néhány magyar is. Angolul inkább a gyerekek értettek. Igyekeztem a kezükbe nyomni a már fent említett papírt, hogy írják le, amit tudnom kell ahhoz, hogy segíteni tudjak, számokkal. Rengeteg volt a kérdés, a két tolmács erőn felül teljesített.

Speciális igények és megoldások

Sokan döntöttek úgy, hogy mihamarabb tovább akarnak állni, de legalább annyian szerettek volna maradni egy pár napot. Bár nagyon érdekelt, hogy milyen elképzeléseik vannak az elkövetkezendő napokra, hetekre, hónapokra, vagy hogy van-e egyáltalán bármilyen, a közeljövőt illető elképzelésük ebben a szörnyűségben, de ez nem az a helyzet volt, amikor a kérdezésre mód nyílt volna.

A többség 1-2-3 napot, maximum egy hetet írt a maradást firtató írásos kérdésemre. Jött egy fekete hajú nő, nagy kék szemekkel, határozottan elkezdett hozzám ukránul beszélni. Felnéztem rá a táblázatból, telefonnal a fülemen. Beszélt hozzám és mutogatott egy fiúra, akit a karjánál fogott. Értettem, mit szeretne: a fia láthatóan sokkal rosszabbul viselte a tömeget és mindent, mint a többiek. Kitöltötte az „űrlapot”, hogy hatan vannak, két felnőtt (egy nagymama és az anyuka) négy gyerek. A fia pedig beteg. Hat főre, köztük egy speciális igényekkel rendelkező gyerekre szállást találni – azt gondoltam, nem lesz egyszerű feladat.

Korábban egy nagyon talpraesett lány elmondta, hogy ha civilnél nem találunk szállást, akkor a fővárosi illetékes szervet, a BMSZKI-t kell hívni, mert ők is tudnak valamennyi helyet biztosítani, ha pedig az sem működik, akkor irányítsuk az embereket a pályaudvar előtt álló fehér buszra, ami, ha megtelik emberekkel, elindul valahova vidékre (ez volt az állami segítség akkor még).

Találtam egy címet, ami szabadnak látszott, 12 fő volt megadva. Egy hostel tulajdonosát ébresztettem olyan 4 és 6 óra között – nem tudom biztosan, mert az időérzékem elveszett, a mögöttem üzemelő digitális órára fél 7-ig nem volt kapacitásom hátranézni. Tele volt a hostel, csak a táblázatban nem volt frissítve. A család hátrébb húzódott. Folyamatosan néztük a címeket laptopon, hívtam az embereket telefonon, hogy találjunk nekik megoldást, közben adtuk a lapokat azoknak, akik akkor kerültek a „pulthoz”, kerestük a tömegben a tolmácsot, vadásztuk a sofőröket… én pedig igyekeztem kerülni az anya kérlelő tekintetét…

Megannyi telefon, próbálkozás – megoldható lett volna, ha szétválnak, amire egy határozott „ni”, azaz nem volt az anya válasza. Aztán végre jött az infó, hogy a Novotel hotel is felajánl szobákat. Sikerült! Egyből hívtam a frissen kapott számot. Egymás melletti szobákban sikerült számukra helyet találni. Nem kerestem már a tolmácsot, a Google fordítóba beírtam, hogy van szállás, hotelba mennek, mindjárt intézek fuvart is. A nő összedörzsölte az egyik kezén ujjait a nemzetközi módon kérdezve, hogy fizetős-e. Megráztam a fejem, ő pedig annyit mondott: „Szpaszibi”, azaz köszönöm. Aztán tekeregtem még perceket a tömegben, mire találtam egyáltalán bárkit, akinek épp van kapacitása egy fuvarra. A tolmács vállalta be végül őket még fél órát kérve, hogy aztán a hatszemélyes autójával elvigye őket. Néztem a nőre, mutattam a férfira, hogy ő lesz a sofőr. Az ukrán összetette két tenyerét, kifejezvén háláját, én bólintottam és visszaültem a kis társaim mellé vadászni az újabb családok újabb szállásait, fuvarjait.

Világos volt már, mire eljöttünk éjjeli műszakból. Közben jöttek újabb önkéntes segítők, az addigiaktól pedig elköszöntünk, hogy még úgyis találkozunk.

Az élmény egyszerre volt felemelő, megható és iszonyatosan nyomasztó. Az önkéntesek fegyelmezettsége, munkabírása, kitartása és találékonysága bárki számára példaként szolgálhat, hogy hogyan lehet egy ilyen, mindenki számára embert próbáló helyzetben helytállni nem csak erkölcsi, de gyakorlati szinteken is.

Az önkéntesek március 21-től az állammal koordinálva a BOK-csarnokban folytatják munkájukat, egyikükkel videót is készítettünk:

Korábbi riportunk a Keletiből: