– Mi történik most 1956-tal az emlékezetpolitika színterén?

– Nem 1956 kapcsán van a legnagyobb baj a kormány emlékezetpolitikájával. A 2010-es évek elejéig a kommunista alakja állt a központban, és addig 1956 egy differenciálatlan antikommunista felkelés volt, és ennek csúcspontja talán a 60. évforduló volt 2016-ban. Azóta a forradalom jelentősége nagymértékben csökkent. Egy antiliberális emlékezetpolitika vette át az antikommunista helyét, aminek a forró korszaka a Horthy-éra, illetve tavaly a rendszerváltás 30. évfordulója, de hogy ezzel mi lesz, szintén nem dőlt el. A baj 1956-tal mindig a tartalom, a szereplők sokszínűsége volt.

– Hogyan állnak ma az 1956-os kutatások?

– Ma egyre kevésbé foglalkoznak a témával. De az előző évtizedekben igen kurrens téma volt, Nyugaton is, ahogyan az egész hidegháborús korszak: a felkelés az NDK-ban, a lengyelországi helyzet, 1968, a kubai vagy a szuezi válság, tehát az egész korszak. Az utóbbi évtizedben itthon más került az előtérbe, például az állambiztonsági szolgálatok.

– Generációs kérdés is, hogy 1956 kevésbé van fókuszban? Hiszen ma már egyre kevesebben élnek a forradalmárok közül.

– Azok, akik az 1956-os Intézetet is megálmodták, mint Litván György, Hegedűs B. András vagy Vásárhelyi Miklós, akik forradalmárok is voltak, szintén nincsenek az élők sorában, ahogyan sokan mások sem. Persze mindez úgymond előnyös tényező is lehet, mert a személyes visszaemlékezések nagyon széttartók, idővel változnak, és ha megszűnnek, nem zavarják az emlékezetpolitikai manipulációt. Tehát kevés már a tanú is. Ahogyan Jan Assmann megfogalmazta: a forró emlékezet kihűltté válik, a személyes történetek, emlékek már kevésbé befolyásolják azt a nagy történetet, amit a hivatásosok vagy általában az emberek mint kulturális emlékezetet kialakítanak.

Ráadásul az akkori kérdések és válaszok mára aligha érvényesek. Akkor a nemzeti függetlenség állt a középpontban, hiszen az ország szovjet megszállás alatt állt, a nagy orosz medve karmaiban. Ugyan Brüsszel kapcsán a szuverenitás témája ma is felmerül, hogy azt meg kell védeni mindenáron, csak óriási különbség, hogy az Európai Unióba a pártok széles konszenzusa, népszavazás révén került az ország, míg a szovjet érdekszférába nem önként, hiszen egy szuperhatalom kényszerített bennünket oda. Akkor a semlegesség volt a kulcsfogalom, a mai világpolitikai, globális rendszerben ez légvár.

– Minden ünnep kapcsán felmerül, legalábbis a politikusok beszédeiben, hogy az mit üzen a mának. Mennyire aktuális ma 1956 ügye?

– Sajnos mindig november 4-e kerül előtérbe, nem pedig október 23-a, noha ténylegesen az a szabadság ünnepe, vagy az lehetne, pedig csak 13 nap van a kettő között. Aznap reggel az emberek dühösek voltak, de senki sem gondolt fegyveres lázadásra. Nagyszabású diákcsínynek indult, az egyetemeken még a jobb menzát is bevették a követelések közé. Elégedetlenek voltak az életfeltételekkel, ahogyan más néprétegek is, de a kötelező orosz nyelvoktatás eltörlését is követelték, vagy keményebbeket, mint hogy „ruszkik, haza!”. Ez az igazi ’56, a szabadság igénye, ami forradalommá vált. De október 23-a békés, aminek az arcai a fiatal lányok és fiúk, az egyetemisták. És ez még igazi fesztivál volt.

– Adja magát a párhuzam azzal, ami ma a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajlik. Bár mintha fel sem merülne ez a hasonlat…

– A forradalomban ikonikus színészek is részt vettek. Vagy éppen Csurka István látható számos fényképen, aki akkor dramaturgiát tanult az egyetemen. A VIII. kerület a forradalom egyik kitüntetett terepe volt.

– Mik lehettek ennek a társadalmi okai?

– Ez a kerület hagyományosan munkás- és kispolgári negyed volt, de inkább egy sávról beszélhetünk a belváros szélétől, tehát a VII., VIII., és IX. kerületet együtt emelhetjük ki. 1956-ra a hagyományos kispolgári, iparos és kereskedő réteg visszaszorult, jobbára munkásság meg kishivatalnokok éltek itt, a társadalom alján, peremén, rossz lakáskörülmények közt. Nagyon sok fiatal, kevés vesztenivalóval. De sok kétes alakkal is, akik mintaadókká váltak minden balhéban a konszolidáltabb fiatalok számára is, és hát a forradalmat tényleg egy gigászi balhénak fogták fel, ahol lövöldözni lehet, benzines palackokat dobálni a tankokra, majd elinalni. Tehát igazi városi gerillaharcot lehetett folytatni. A valamivel idősebbek közül korábban sokan megjárták a háborút, tapasztalt, jól képzett katonák is akadtak köztük. A Corvin-köznek pedig hamar nagy híre lett, hogy ott vannak a legkeményebb csávók, ott a legnagyobb az ellenállás. Józsefváros volt a fegyveres ellenállás gócpontja, a szíve. Más felkelő csoport küldöttsége a Corvinén kívül nem is járt a miniszterelnöknél, Nagy Imrének nyilván elmagyarázták, hogy ezek az igazi harcosok.

– A forradalom bukása után mi történt a kerületiekkel?

– Arról, hogy a megtorlás különösen a józsefvárosiakat érintette volna, nincsenek pontos adatok, bár azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer számára volt Budapest és volt a vidék, tehát a főváros eleve gyanúsabb volt, és nyilván itt jobban megfigyelték később is az embereket. Azt is tudjuk, hogy Budapestről arányosan többen emigráltak, ahogyan Nyugat-Magyarországról is, semmint a keleti vidékekről, de kerületi bontást itt sem tudunk.

Az tehát biztos, hogy mivel sok itt élő harcolt, vagy jöttek ide, az elnyomás vagy az ellenőrzés is nagyobb lett, hiszen a város ezen részén volt több ipari szakközépiskola, illetve a kollégium, vidéki fiúkkal, akik szintén belekeveredtek a forradalomba.

De a Corvin politikai központként nem működött, az ott lévő vezetők, mint a Pongrácz-fivérek, felettébb vázlatosan gondolkodtak a politikáról. Kiadtak egy nyilatkozatot, ami inkább vicces dokumentum, mert a 14 pontban ugyan benne van az összes lényeges követelés, de Veres Péter írót javasolták miniszterelnöknek… S ne feledjük, hogy október 23-án még mindenki úgy kelt fel, hogy egy békés nap kezdődik.

Szöveg: Szerbhorváth György; Fotó: Huszár Boglárka