Elkapkodták a könyvesboltokból a Meseország mindenkié című, kortárs írók meséit tartalmazó gyűjtemény első kiadását. A Labrisz Leszbikus Egyesület kiadványának nagyon jó reklámot csináltak azok, akik a melegektől, transzneműektől és egyéb LMBTQ identitású emberektől féltik a gyerekeket. Ám a hangos megnyilvánulásokból kiderül, hogy a tiltakozók nem olvasták a könyvet: a 17 mese kétharmada nemhogy nem LMBTQ-témájú, de olyan élethelyzetekről szól, amelyek közül valamelyik biztosan ismerős minden tiltakozónak a saját életéből. Mert mintacsaládok nincsenek.
Kiss Judit Ágnes Csipkerózsika-átdolgozásában például a főhős apja nem bírja el feleségének, Róza édesanyjának halálát, és alkoholista lesz. A gyerek átveszi az otthoni feladatokat az apja helyett, miközben az alkohol teljesen elszigeteli őket egymástól. Róza tinédzser, az a vágya, hogy az iskolai bálban ő legyen a bálkirálynő. Ő, akit annyiszor kinevettek az osztálytársai a szegényes ruházata miatt. Nem áruljuk el a folytatást, helyette feltesszük a költői kérdést: találkozhat-e a gyerek a mesékben olyan gondokkal, amelyeket megél, és amelyekről gyakran mi felnőttek sugalljuk neki, hogy ezekről nem szabad beszélni?
Lakatos István meséje a boszorkány szemszögéből meséli el Jancsi és Juliska történetét: hogyan tehet gonosszá egy gyermek elvesztése egy anyát. Ezen a ponton valószínűleg mindenkiben felmerül a kérdés, hogy szabad-e egy gyereket ilyesmivel terhelni. Ha erre az a válaszunk, hogy nem, akkor Andersen jónéhány meséjét is törölni kéne a meseirodalomból, hiszen igazi pszichothrillerek. Ki kéne szelektálni néhány Grimm-mesét is, olyan horrorisztikus megoldásokon át jutnak el a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” befejezésig.
Nagy Boldizsár fordító, kritikus, a meseantológia szerkesztője, saját óvodáskori élményeit idézi fel a könyv kapcsán: „A hercegnőkről, királyokról, sárkányokkal megvívó szegénylegényekről szóló mesék közül nagyon kevés állt közel hozzám (az oviban nem volt túl nagy választék mesekönyvből), de azokat nagyon szerettem, amiben több különböző ember vagy állat összefogott, és együtt ért el valamit. Annyira örültem volna egy olyan mesegyűjteménynek, ami rólunk, akkori ovisokról szól: cigányokról, örökbefogadottakról, olyanokról, akiknek isznak otthon a szüleik, nagyhangú, erős lányokról, szégyenlős, csupaszív fiúkról, vagy rémisztő öregekről, akikről kiderül, hogy bár morognak, mégsem gonoszak.”
A Meseország mindenkié egyik legmeghatóbb története azé a kisfiúé, aki Ruff Orsolya meséjében egy véletlen folytán kibillenti az öreg, beteg nagypapát a magába zártságból, és segít neki lehántani a béklyót, amit az öregség tabusítása okoz ma is sok-sok idős embernek. Magyarországon még „ciki” az öregeknek táncolniuk, nem elfogadott esti egyetemre járniuk, kiöltözniük, és megannyi dolog nem engedélyezett, ami értékessé tehet egy öregkort. A nagypapa a mesében sem perdül táncra, ám olyan történik vele és kisunokájával, amire minden nagyszülő vágyik. Ha ezt a mesét mondjuk egy hospice-intézmény adná ki, akkor senkinek esze ágába nem jutna kikérni magának.
És igen, van néhány olyan mese, amelynek a főhőse meleg, és akkor lesz boldog, amikor ezt szabadon megélheti. Egyikük sem árt a viselkedésével senkinek. Az Emberi Jogi Nevelők Hálózata (egy magánszemélyekből álló civilszervezet, amely azért dolgozik, hogy mindenki a társadalom egyenlő tagjának érezhesse magát) foglalkozásterveket készített a mesékhez, tanítóknak és óvodapedagógusoknak ajánlva. Ez egy igazi tabudöntögető gesztus, és mint minden ilyen, sokakból riadalmat, ellenszenvet vált ki. Aki viszont veszi a fáradságot, és megnézi a (Labrisz és az EJHA honlapjáról is elérhető) foglalkoztatókat, olyan szociális készségek fejlesztését találja benne, mint a konfliktuskezelés, empátia, előítéletmentességre törekvés, és igen, a másság elfogadása. Mert – ahogy a mesék felmutatják – valamiben mindenki más.
Erdélyi Tea fotói és Bölecz Lilla illusztrációja
