Kísérleti kortárs kiállítás van a Magyar Nemzeti Múzeumban, a Kulturális migránsok című Havadtoy-kiállításról azonban a nyitás után nem sokkal eltűnt három műtárgy.

Havadtőy Sámuel (Sam Havadtoy) brit származású magyar–amerikai belsőépítész és kortárs festőművész, a Gallery 56 tulajdonosa, akinek nemrég nyílt meg Hommage – Kulturális migránsok címmel kiállítása a Magyar Nemzeti Múzeumban, mely egészen augusztus 27-ig lesz látható. Szokatlan húzás ez a múzeumtól, az MNM-re ugyanis nem igazán jellemző, hogy kortárs művészeti kiállítást rendezzenek.

Havadtőy családja közvetlenül az 1956-os forradalom előtt tért vissza Magyarországra. A 19 éves Sámuel végül Jugoszlávián keresztül jutott vissza illegális úton a britek fővárosába, ahol Stuart Greet régiségkereskedővel és belsőépítészettel kötött barátságot. Greet meghívta New Yorkba, ahová 1972-be tette át Havadtőy a székhelyét. Az 1981-ig belsőépítészként is aktív Havadtőy itt kezdett el festeni és 1978-ban itt nyitotta meg első saját galériáját Sam Havadtoy Gallery and Interior Design Studio néven.

Jó barátságba került a New York-i művészeti elit tagjaival, olyan képzőművészekkel és zenészekkel, mint Yoko Ono, John Lennon, David Bowie, Andy Warhol, Keith Haring és sokan mások, többük otthonának belső tereit ő tervezte. Keith Haringgel olyan jó kapcsolatban volt, hogy a neves művész több alkotását is Havadtőy inspirálta. Andy Warhol pedig afféle mentora volt, például ő beszélte rá a magyar festőt, hogy tanuljon meg szitázni, és karrierje elején Warhol segítette abban, hogy elismerjék a művészeti szcénában, illetve saját művészeti stílusát kifejlessze.

Havadtőy kapcsán mindig megjegyzik, hogy két évtizeden át – John Lennon 1980-as halálát követően – Yoko Ono élettársa volt. Kapcsolatuk azonban megromlott, régóta nem beszélnek egymással, de Seannal, Lennon és Ono fiával – akit apja elvesztése után ő is nevelt – a mai napig jó a viszonya.

A festő a nyolcvanas évek második felében egyre gyakrabban látogatott Magyarországra, ahol a rendszerváltást követően megalapította az 56-os Galériát. A névadásban Yoko Ono inspirálta, az 56 nemcsak a magyar forradalomra utalás, hanem a művészvilág elközelgő forradalmára is. A galéria profilja főleg az amerikai kortárs képzőművészet volt, a már említett Warhol és Haring mellett például a fotós Cindy Sherman és Robert Mapplethorpe műveit is közelről láthatta a magyar közönség. Ezek az alkotások ritkaságszámba mentek hazánkban, és hogy a megnyitókon sokszor maguk az alkotók is megjelentek, mindenképp fontos művészeti eseményekké tette azokat.

Havadtőy saját alkotásaira még Moholy-Nagy László kései művészete volt nagy hatással, ezt a mostani kiállításon is megidézi. Egyedi stílusú festményeihez olaj-, akril- és vegyes technikákat használ, az egyik különleges kedvelt anyaga a csipke, amit még gyerekkorában látott anyai nagyanyjánál, és akkoriban nem igazán tetszett neki. De aztán új jelentést nyert számára az anyag, melyeket szinte mindig nők készítettek, épp ezért az alkotásban is megjelenő női egyenjogúságot látta meg benne, mely a mostani kiállításnak is fontos eleme, új jelentéssel felruházva.

A Kulturális migránsok kiállítás tizenegy olyan képzőművészt idéz meg, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat különböző okok miatt, és nem térhettek haza. Ez akarva-akaratlanul meghatározta a művészetüket. A tizenegy – Pablo Picasso, Marc Chagall, Victor Vasarelly, Piet Mondrian, Mark Rothko, Max Ernst, Tamara de Lempicka, Max Beckmann, Alexej von Jawlensky, Moholy-Nagy László és Andy Warhol –, épp egy focicsapatnyi művész mindannyian „kulturális migránsnak” tekinthető, hiszen nem hazájukban alkották meg életművük jelentős, ismertebb részét. (A futballhasonlatot a kiállítás kurátora, Gulyás Gábor említette a megnyitón, szerinte egy képzőművészeti világválogatottat vonultat fel a koncepció.) Ezeket a világhírű művészeket a saját művészetébe emelte be a magyar alkotó, és reméli, filozofikus gondolatokat tud ébreszteni a nézőkben.

Magát is ilyen kulturális migránsnak tartja Havadtőy, aki szerint egyetlen szóval meg lehet különböztetni egy ember státuszát attól függően, hogy migránsnak vagy menekültnek hívjuk őket. Amikor ő a kommunizmus elől 1971-ben, 19 évesen elmenekült Magyarországról politikai migránsként Angliába, utána pedig turistavízummal az USA-ba ment, ahol három évig, a letelepedési engedély megszerzéséig illegálisan dolgozott, gyakorlatilag ő is gazdasági és kulturális migráns volt – mondja Havadtőy.

A személyes érintettség tehát a megidézett művészek és az alkotó között innen jön, ahogy a felsoroltaknak, neki is meg kellett ismernie az új nyelvet és a kultúrát, miközben mind magukkal hozták azt, amiben felnőttek, és ennek az ötvözetévé vált az a művészet, amit ma csodálnak az emberek a múzeumokban.

Az olaszországi Ligúria tartományban és Magyarországon élő Havadtőy kiállítását DrMáriás, az ismert magyar zenész és festő nyitotta meg, akit a múzeum főigazgatója, L. Simon László kért fel. L. Simon a megnyitón elmondta, biztosan sokan támadják majd azért, mert beengedte ezt a kiállítást a Nemzeti Múzeumba, hiszen a profiljába nem vág bele – Havadtőy munkái eddig a Ferenczy Múzeumban és a Ludwig Múzeumban, korábban pedig a B55 Galériában voltak láthatók. A főigazgató szerint most egy olyan kísérlet zajlik, ami azt vizsgálja, mennyire illeszthető be a kortárs művészet egy alapvetően történeti profilú intézménybe. Azt reméli, a kortárs művészet gazdagabbá tudja tenni a történeti tárlatokat, és személyesen is örült annak, hogy létrejöhetett ez a kiállítás.

A csipkék szerepe ezúttal nem az elfedés, hanem a felfedés volt Havadtőy elmondása szerint, aki ezekre a csipkékre pöttyözős technikával festett, a pöttyökkel pedig érzelmeket akart elengedni, hogy megkönnyebbüljön a magában hordott terhektől. Elmondása szerint ez egyáltalán nem pointilizmus, hanem moholyzmus, ugyanis Moholy-Nagy kezdett el így festeni élete vége felé. A kiállításon egyébként mindegyik megidézett művész egy-egy alkotása is látható heti váltásban, az első épp Moholy-Nagy egy magángyűjteményből érkezett alkotása volt.

A tizenegy képet mind kétszer festette meg Havadtőy, egyszer magát a képet, ami mellett egy mozgatható festett fapanellel (ahogy ő nevezi, raklival) elfedett változata is szerepel a műnek, s ezeket a falapokat a látogatók elhúzhatják, és ki-ki eldöntheti, mekkora részt akar feltárni az eredeti alkotásból.

Az alkotó koncepciója szerint mindez jelkép is: a befogadó dönthet úgy, hogy bezárja a képet, és ezzel elzárkózik, vagy épp megnyitja, mutatva a nyitottságát a társadalmi migráció témája előtt. Mindebben persze az a legironikusabb szerinte, hogy aki elzárkózik és bezárja a panelt, az akkor egy 100%-ban Havadtőy-képet kap, és a festő ugyancsak kulturális migráns. A megnyitón a nézők többsége inkább kinyitotta a képeket, de nem éppen elfogadható módon.

Sajnos az első napok után a kiállítás híre nem a művészeti érték miatt került be a magyar sajtóba.

Minderre reagált is a művész, aki az egészet roppant bosszantónak tartja. Két évnyi munkával állt össze ez a tárlat, amivel el akarta gondolkodtatni a látogatókat, akiknek egy része viszont tiszteletlenül bánt a művekkel: erősen csapkodták a fedeleket, nem vigyáztak rájuk, ráadásul három rakli el is tűnt. Ezért úgy döntött, hogy a tárlat további időszakában a látogatóknak nem lehet húzgálniuk a paneleket, csak a tárlatvezető munkatársak kezelhetik, hogy a művek biztonságban legyenek.

A BRFK-nál érdeklődtünk, hogy történt-e feljelentés az ügyben, indult-e nyomozás. Kedd délután azt közölték, hogy „az említett esettel kapcsolatban a Budapesti Rendőr-főkapitányságra feljelentés, bejelentés válaszadásunkig​ nem érkezett”. A Magyar Nemzeti Múzeum egyelőre nem reagált megkeresésünkre.

Budapest után Milánóba, Velencébe és Pozsonyba is utazik majd a kiállítás.

Nyitókép: Huszár Boglárka