Magyarországon 21 200 kiskorú és 1800 nagykorú szakellátott gyerekből 14 800 él nevelőszülőnél, a többiek gyermekotthonban vannak. Nevelőszülőből viszont mindössze 6000 van. A törvény szerint a 12 év alatti gyerekeket lehetőség szerint nevelőszülőnél kell elhelyezni, míg a 0–3 éves korú gyermekeket csak rendkívül indokolt esetben nem kell nevelőszülőnél elhelyezni. Ám ez nemigen valósul meg, hiszen kevés a nevelőszülő. Közben a 12–18 éves korosztály, merthogy az ellátás normál esetben a nagykorúságig tart, nagy valószínűséggel nevelőotthonban reked.
A gyermek, amikor kiemelik a családjából és bekerül a szakellátásba, mindenképpen traumatizálódik. Ahogy akkor is, ha a szülei bántalmazták, hiszen azt éli meg, hogy akikre leginkább támaszkodna, nemhogy nem tudtak számára biztonságot nyújtani, el is engedték a kezét. A traumatizáltság miatt nagyobb eséllyel gyógyul egy másik családban: a gondoskodó, szeretetteli környezetben kialakulhat biztonságérzete, kötődése. A gyermekotthonban sokkal kisebb figyelmet kap, ráadásul a szakellátó személyzet körében folyamatos a fluktuáció. „A valóság ennél persze sokkal árnyaltabb” – mondja Uray Gergely, a Józsefvárosi Szociális Szolgáltató és Gyermekjóléti Központ szakmai vezetője.
Hiányos ellátórendszer – kié a felelősség?
A nevelőszülőnek tudnia kellene – bár ez nem mindig nyomon követhető –, hogy milyen előélete volt a gondozásába kerülő gyereknek. Mert ha nem ismeri a traumáit, akkor felkészületlenül, váratlanul fogja érni a viselkedése, reakciója. A nevelőszülőnek azzal is tisztában kell lennie, hogy milyen fejlesztésre szorul a nevelt gyermeke, milyen pluszellátásra van szüksége. Az is az ő feladata ugyanis, hogy ezeket biztosítsa, ami az óriási méreteket öltött szakemberhiány miatt egyre kevésbé megoldható, olyan kevés a gyógypedagógus, a fejlesztő pedagógus, a pszichológus, a pszichiáter. Ha viszont a gyermek nem kapja meg a kellő pszichés megsegítést vagy a szükséges fejlesztést, romolhat az állapota, és fennáll a veszélye, hogy nehezen kezelhetővé, akár kezelhetetlenné válik.
Ha a helyzet elfajul, túlnő a nevelőszülő kompetenciáján, akkor ellátóhelyváltásra kerülhet sor, vagyis a gyereket kiemelik az új családból is. Jobb esetben ismét nevelőszülőhöz kerül, rosszabb esetben nevelőotthonba, de mindenképpen újra sérül és újraéli azt a traumát, amit akkor szenvedett el, amikor kikerült a vér szerinti családjából.
Sokszor van probléma a nevelőszülők felkészültségével, és vannak diszfunkcionális nevelőszülők is, de ez nem azt jelenti, hogy vállalhatatlan módon bánnak velük, mondja Uray. Szerinte általánosítani egy-egy tragikus eset után nem lehet, ráadásul sokkal több a sikertörténet, mint a horrorsztori, ezekre viszont nem kapják fel a fejüket a tömegek.
Egyedül nem lehet élni!
„Amikor feltették a kérdést, hogy miért szeretnék nevelőszülő lenni, azt válaszoltam, önző ember vagyok és nem akarok egyedül élni, mert egyedül nem lehet élni. Én gyerekeket akarok szeretni és viszontszeretetet akarok kapni.”
N. Kata már jóval 50 felett volt, amikor a gyerekei kirepültek – két váláson volt túl, és a szülei is meghaltak. Vidékre költözött, vett egy házat. Ült a ránehezedő térben, és azon gondolkodott, mihez fog kezdeni egyedül. Sírva hívta fel a barátnőjét, hogy elmondja, arra jutott, felszámol mindent és elmegy Dévára, Böjte atyához nevelőszülőnek. A barátnője azt kérdezte, minek menne Romániába, amikor Magyarországon is rengeteg gyerek vár szülőre.
Kata a 60 órás képzésen szembesült azzal, hogy az ellátásban lévő gyerekek túlnyomó része súlyosan traumatizált, értelmi és/vagy testi fogyatékos, lehet köztük skizofrén, szociopata, ADHD-és. Mégsem ijesztette el a kihívás.
„Azt vallom, minden gyerekért meg kell küzdeni. Ha egy gyerek odakerül hozzád, utál, mert megfosztották az addigi életétől és új környezetbe kényszerítettek. A nevelőszülő van kéznél, rajta tudja kitölteni a dühét, amiért nincs ott az anyja és az apja. Igaz, hogy verték, megalázták, hideg volt a lakásban és éhezett, de mégiscsak az volt az ő életük. Mindenképpen te vagy a szar, a szemét, és ezt fel kell oldani. Van, aki azt képzeli, hogy ez napok alatt végbemegy. Ez legalább másfél év. Ennyi időnek el kell telnie ahhoz, hogy szimbiózisban éljetek.”
Kata kimondottan kamaszkorú lányokat kért. Eddig öt nevelt lányt tudhat magáénak, mindegyiket a sajátjaként szereti. (A gyerekek nevét a téma érzékenysége miatt megváltoztattuk.)
Türelem és ölelés
Vivien lassan 8 éve él Katával, ő volt az első a sorban. A családjából nyolcévesen emelték ki és vették gondozásba, tízévesen került Katához. Édesapja nevelőanyjánál „parkoltatták” a szülei egy másfél szobás házban, ahol egy huszonnégy fős családdal élt együtt. Az édesanyjával másfél évesen, édesapjával négyévesen találkozott utoljára. Vivien – vérrokonság híján, senki gyerekeként – a kolónia hierarchiájának legaljára szorult: dolgoztatták, kizsigerelték. Éjjelente bepisilt, ezért reggelente rendszerint jól el is verték. Az első nevelőszülője nem tudta kezelni, mert folyton mogorva, durva és agresszív volt.
„Amikor nálam először bepisilt, rettegett, hogy bántani fogom, sokkos sírásban tört ki. Az ölembe vettem, simogattam, és egy órán keresztül suttogtam a fülébe, hogy ez nem az ő hibája és majd kinövi. Vettem neki pelenkát, és hagytam, hogy intézze a dolgot nélkülem. Tizenhárom éves volt, amikor megszűnt ez a probléma.”
Együtt tanultak a kezdetektől. Vivinek dührohamai voltak, ha valamit nem sikerült elsőre megoldania, csapkodott, tört, zúzott. De hatodikban már osztályelső volt, nyolcadikban pedig évfolyamelső, gimnáziumban tanul tovább jövő szeptembertől. „Közepes képességű, de güzü – ezt mondta róla a magyartanárja.” Kata szerint Vivinek nagyon erős bizonyítási kényszere van.
Fanni 16 és fél éves volt, amikor nyugdíjba vonult a nevelője. A gyámja nem akarta, hogy otthonba kerüljön és ott elkallódjon, Katára bízta.
„Anyám is kurva volt, én is kurva leszek, abbahagyom a sulit, nem fogok tanulni” – osztotta le a lapokat a fiatal lány Katának az első napon. „Mondtam neki, én kurvát nem nevelek. Ha így állsz hozzá, akkor csomagolhatsz és mehetsz, vagy átgondolhatod.”
A pandémia alatt Fanni is iskolája legjobbja lett. Mikor elvégezte a szakmunkásképzőt, felajánlották neki, hogy maradhat még az ellátásban, ha kitanul egy másik szakmát is.
Ha nem fogom tudni tovább csinálni, akkor el kell vinniük
Róza anyja kábítószerfüggő volt, az apja ki-be járt a börtönbe. Ötévesen emelték ki a családjából, ahol szexuálisan abuzálták: családi játék volt a közös szex. Róza úgy élte meg, hogy jól kell űznie, hogy megfeleljen a szüleinek. Számára ez teljesen természetes viselkedés volt, ezért az óvodában és az iskolában is ezt a „játékot” akarta játszani a gyerekekkel. Az egyik nevelőszülője mozgásérzékelő kamerát szerelt fel az édesgyermeke szobájába, mert a kislánya rettegett a „fogadott nővérétől”. Amikor jelzett a műszer, már késő volt, mire az anya odaért, Róza kezei már a húga takarója alatt voltak, és azt kiabálta nevelőanyjának, majd ő megtanítja a húgát maszturbálni.
Kata Róza hetedik nevelőszülője. Tízévesen került a kislány az otthonába. Azzal a felkiáltással vitték hozzá, hogy „te még tudsz belőle valamit csinálni”. Kata azt mondja, a tőle telhető legtöbbet megteszi, hogy Rózából is egészséges lelkületű felnőtt váljon, de szerinte ezzel már elkésett, és mindenki más is.
„Mondom ezt úgy, hogy nagyon szeretem ezt a gyereket is. De már tönkre van téve. Lop, szemrebbenés nélkül hazudik, manipulál, rombol, nem érez bűntudatot, nem érez felelősséget. Már egy ideje ki merem mondani, hogy Róza szerintem szociopata, de most még bírok vele. Mondtam a gyámjának, hogy lehet, ha nem fogom tudni tovább csinálni, akkor el kell vinniük. Én küzdök ezekért a gyerekekért, de ezek a gyerekek is megküzdenek önmagukért.”
Számít a közösség reakciója
Kata jó kapcsolatra törekedett a gyerekek tanáraival, a kijelölt gyámjaikkal és a nevelői tanácsadóval is. Azt mondja, szerencsés, mert bármikor segítséget kért tőlük, megkapta.
„Ha bekerül a suliba egy nevelt gyerek, és rosszul tanul, kötözködik, verekedik, ápolatlan (hiába engeded el tiszta ruhában, 2 óra múlva mocskos, mert nem fontos neki a tisztaság, nem tanították meg rá), a tanárok azt mondják, na itt van még egy állami gondozott. Él ez a sztereotípia és nem feltétlen csak a tanároknál.”
Volt, hogy a lányait a származásuk miatt támadás érte, Kata rendszerint vállalta a konfliktust. Azt mondja, tudja, milyen rossz a nevelőszülők megítélése, de saját tapasztalata nincs erről. Valószínűleg azért, mert a közösség, ahol él, elismeri őt és a munkáját is. Kollégái kamaszsuttogónak hívják.
„Azt hiszem, éretten kerültem bele ebbe a helyzetbe. Engem már nem lehet kifordítani magamból.”
Illusztrációk: Freepik
