Magyar Péter tegnap bejelentette, hogy vége az önkéntes fogyasztáscsökkentésnek, alábbhagyott a meleg, kevesebbet mennek a légkondik (-1000 MW-ot említett), és a Duna vízszintje is emelkedett pár centit, Paksot is újra lehet talán indítani. Igaz, azt is mondta, hogy a vízállás-előrejelzés átmeneti emelkedés után ismét csökkenést jelez, de ez már nem váltott ki aggodalmat. Az újságok a jó hírről írtak, és van, amelyik egy indításra váró mosógéppel illusztrálta a bejelentést.

Világunk tehát haladhat újra a maga útján, de ez nem mindenkit nyugtat meg. Egy skót adatkutató, dr. Hannah Ritchie, aki az Our World in Data szerkesztője és vezető kutatója, régóta elemzi a környezetvédelmi és energetikai világstatisztikákat, amik rámutatnak a modern fogyasztói társadalom törékenységére. Paks lekapcsolása nem istencsapása, hanem egyik tünete annak, mit is jelent ez a törékenység.

A magyar valóság az, hogy

A termelés és fogyasztás rendszerében vannak tényezők, amilyen a Duna is, amik korlátokat fognak szabni, mert nem kimeríthetetlenek az erőforrások, mint ez esetben a hűtővíz. A Duna vize Paks 1 hűtését sem képes biztonságosan ellátni, hogyan hűtenénk Paks 2-őt, ma már ez a kérdés.

De hogy kerül az országos vagy globális csizma a józsefvárosi asztalra?

Erre Hannah Ritchie egyik kutatási eredménye ad választ, ami a háztartási berendezések fogyasztását elemzi. Ez nyilvánosan is hozzáférhető, bár eredeti formájában inkább szakemberek kezébe való. De ennek alapján megállapítható, hogy például

• egy ruhaszárító gép egy töltéssel 4500 Wh,
• negyedórás meleg zuhany (villanybojlerből) 2400 Wh,
• egy mosogatógép egy mosogatással 1250 Wh,
• a légkondi egy óra alatt 1000 Wh (a ventilátor ugyanannyi idő alatt 50 Wh),
• a fagyasztós hűtő egy nap és a mosógép egy mosással 800 Wh,
• az elektromos sütő fél óra alatt 700 Wh (az air fryer 10 perc alatt 170 Wh) energiát fogyaszt el.

Még egy nagyobb tv is megeszik egy óra alatt 90 Wh-t, és ehhez képest a telefon napi 20 Wh-ja már szinte ajándék.

A ruhaszárító gép nálunk nem annyira elterjedt, mint nyugaton, főleg az USA-ban, de egyre többen használják, mert kényelmes, ám a többi eszköz a mi háztartásainkban is ott van, városi környezetben mindenképp. Akarva-akaratlan okai vagyunk a folyton növekvő energiafogyasztásunkkal annak a hajszának, ami ma (valójában már közel száz éve) az energiatermelés végletekig fokozását jelenti.

És ami nálunk már a rendszerváltás óta probléma: a politika mindig a termelés fokozásában látta a megoldást,

Megelőzés lehetne például, ha az emberek lakóhelyükhöz közel találnának munkát, ha működne a zöld, „15 perces” város – kevesebb közlekedés lenne és kellemesebb mikroklíma, ami direkt energiamegtakarítással is járna.

A fogyasztáscsökkentés a másik, és gyorsabb lehetőség, ehhez például a házak szigetelését kellene javítani, jobb ablakokat betenni, azonban állami programok nélkül soha nem fog megvalósulni.

Vannak dolgok, amiket magunk is megtehetünk. Nyaralhatunk akár itthon is, nem kell repülőre szállni, hogy jól érezzük magunkat, vagy – apróság – a mindenütt kapható és általában gyorsan kiégő F energiaosztályos (a nagyobb fogyasztás nagyobb hőterhelést jelent az elektromos vezérlésnek) LED-lámpák helyett vehetünk tartós A–C osztályút is, sokszor nem drágábban.

A nagy meleg újra jönni fog, a Duna újra el fog apadni, újra lesznek áramellátási gondok, nem lehet teljesen megnyugodni, hogy most már minden rendben lesz. Hannah Ritchie könyvet írt arról, mit lehet tenni, magyarul Ez nem a világvége – Hogyan lehetünk az első generáció, amely fenntartható bolygót épít? címmel jelent meg. Józsefvárosban megvan a készség arra, hogy ezekről a kérdésekről akár társadalmi vitát is folytassunk – klímavédelmi stratégiánk van, a zöldítés központi program –, mert ez mindannyiunk gondja. Az állam szerepéről nem is esett most szó, azon is sok múlik, milyen fejlődési pálya mellett kötelezi el magát, hogy ne ez a törékeny egyensúlyú világ billenjen tovább.

Nyitókép: Pixabay