A Magyar Rádió palotanegyedi épületében részt vettünk egy rádiótörténeti sétán, melyet Sávoly Tamás muzeológus szervezett egykori munkahelyén. Talán az egyik utolsó ilyen alkalom lehetett a nagy változások előtt álló komplexumban.
Jó harmincan gyűltünk össze, hogy a helyszín történetét megismerhessük, és a még ma is működő, világhírű 6-os zenekari stúdióba is be tudtunk menni. Az egy ideje a Pázmány Péter Katolikus Egyetem számára átadott épületek többségét mára kiürítették – kár a költözésért, mert a központi helyet nem véletlenül jelölték ki anno.
Olyan helyre akarták telepíteni az intézményt, mely a magyar nemzeti kultúra kisugárzója – ezt a szerepet a Nemzeti Múzeum töltötte be akkor. A Rádiónak létrejöttekor volt egy komoly missziója, hogy eljuttassa a magyar kultúrát a Trianon után elszakított területekre, sőt egész Európába. Minden út a Magyar Rádióhoz vezessen – ez volt a jelszó, így a Posta megvette az múzeum mögötti (Bródy) Sándor utca 7. alatti akkori bérházat, és folyamatosan növelte a területét.
Ez volt a világ első stúdiópalotája, innen szóltak az adások 1928-tól. Ha valaki felhívta a Telefonhírmondót, meghallgathatta az aktuális híreket. Ez az 1940-es évekig párhuzamosan működött a rádióval, utóbbi 1925. december 1-jén kezdett el adásokat sugározni a Rákóczi út 22. alól, majd a (Bródy) Sándor utcából.
Az új stúdiók nemcsak technikai szempontból voltak a világ élvonalában, de a Magyar Rádió tartalmilag is verte más országok kínálatát. A folyamatosan bővülő műsoridőben három nyelven (magyarul, németül és franciául) szóltak adások. A híreket reklámok helyett zenei és irodalmi műsorok váltották,
Karinthy, Kosztolányi, Márai, Radnóti rendre felolvastak itt.
A folyamatosan bővülő – a Szentkirályi utcában is stúdiókat építő – intézményben kottatár, könyvtár, sajtóarchívum is létrejött a 30-as években.
1934-ben Németh László szervezte meg az irodalmi osztályt, a zenei osztály vezetője pedig 1931-től Dohnányi Ernő volt. Utóbbi zenei programja annyira sikeresnek bizonyult, hogy külföldről is kérték az innen sugárzott élő koncertek ismétlését – ez adott nagy lökést a műsorrögzítésnek.
Emellett tanfolyamokat is szerveztek zenehallgatással kapcsolatban, irodalmi pályázatokat hirdettek, nyelvi műsorokat indítottak – németül, franciául és olaszul tanították az embereket –, de még gyorsíró tanfolyam is volt a gazdasági válság alatt munkájukat veszítetteknek. A rádióban zenei vizsgaelőadásokat mutattak be és zenészeket közvetítettek ki például az angol BBC-nek és a német rádióknak.
A később Nobel-díjat nyert Békésy György felelt az akusztikáért az egyik központi stúdió építésekor – az épületben még működik egy-két zenei stúdió, a Berkeley Egyetem is végez itt akusztikai kísérleteket.
A 22-es stúdióban vette fel 2004-ben Morricone a Sorstalanság zenéjét, amit maga vezényelt, de Conchita Wurst is itt rögzítette 2014-ben Eurovízión győztes dalát.
Ezek a stúdiók most, hogy az épületet a Pázmány Egyetem kapta meg, veszélyben vannak. Esélyes, hogy lebontják ezeket is, mint ahogy szétrombolták a többit is, ezzel pótolhatatlan kultúrtörténeti értékek tűnhetnek el. Talán még van mód arra, hogy megmentsék ezeket, bár ez erősen kérdéses; az átalakítások impozáns tervei még a Károlyi- és az Esterházy-palota épületét is veszélyeztetik.
Rengeteg érdekes történetet hallottunk Sávoly Tamástól a másfél órás program alatt – az első rádiós sztrájkokról; az elvesztett 1954-es futball vb-döntő utáni drukkerek általi többnapos „ostromról”, melyet a sajtó elhallgatott; az intézmény 1956-os szerepéről; az atombunkerről – mindez szétfeszíti cikkünk kereteit, pedig látszott, hogy még órákon át tudna mesélni nem lankadó lelkesedéssel. Akiket érdekel a rádió- és a technikatörténet, azok látogassanak el a Postamúzeum diósdi kiállítóhelyére, ahol 1995 óta működik az egykori rádióállomás épületében a Rádió- és Televíziómúzeum.
Nyitókép: Huszár Boglárka
