Óvatos tekerő mozdulatokkal araszolnak a bringázni tanuló delikvensek a Horváth Mihály tér tar térkövein, a sík hősziget pár szűk órára értelmet nyer: az akadálymentes felület tökéletesen alkalmas arra, hogy a felnőtt fejjel kerékpározni tanulók biztonságos körülmények között kerülgessék a bólyákat, bontogassák szárnyaikat – az esemény pedig, melynek keretében ezt megtehetik,

Az egyik oktatott, Dóri már tudott valamennyire bringázni: „tudtam kerékpározni, de fel kellett eleveníteni, hogy mi a szabályos, mi a nem, és azt is el kell érjem, hogy magabiztos legyek a városban, mert gyakran ez félelmetes, ezért érdemes felkeresni a felnőtt bringaoktatókat. Azelőtt mindig csak a járdán mentem, de amióta lettek bringautak, a párommal együtt azért próbálkozunk ott menni, és élvezem.”

Árva János, a kurzus oktatója elmondta, hogy ez a negyedik, utolsó alkalom: „öt-hat ember járt a tanfolyamra, mindenkit a saját maga ütemében próbálunk oktatni, ezért most kicsit szétszakadt a társaság, ketten már a forgalomban hajtanak, mert annyira megtanultak már a nulláról bringázni, hogy be merjük küldeni őket a kis utcákba. Akik meg itt vannak még hárman, még gyakorolnak különböző technikákat, az elindulást, az egyenesen menést, a kanyarodást, az óra végére pedig

„Egyébként az önkormányzat bringái ezek, egysebességes, kontrás, egyszerű példányok, de ide ezek passzolnak a legjobban.”

Orsi a nővérétől hallotta a bringaiskola hírét, és őt sem tanították meg kiskorában: „volt egy háromkerekesem, meg aztán pótkerekesem, de a pótkerék levétele elmaradt, és a családban se nagyon bicikliztek. Amikor kicsi voltam, még minden beton volt, inkább gyalog mentünk mindenhova, harminc éve még bringásokat se nagyon láttál az úton.” Aztán felnőtt fejjel mégis megelégelte ezt a helyzetet: „amikor a családon belül elkezdtünk túrázni, mindig vittek a többiek bringát is.

akkor azt mondtam, jól van, most már próbáljuk meg, először sík terepen, teljesen a nulláról.” Ő is a félelmet említette legfőbb akadályként: „az elején mindenkinek a félelmet kell leküzdeni, de itt kaphatsz két és fél óra sikerélményt, hogy már egyedül el tudsz indulni, lehet, hogy csak rövid távon mész, de azt magadtól teszed, ez pedig tovább lendíti az embert” .

János ekkor azt magyarázza, hogy a kormány döntögetésével hogyan lehet irányítani a biciklit: „ha egyik irányba megdöntöd a kormányt, akkor az egész bringa arra dől, és arra fog kanyarodni, ezzel is lehet irányítani”.

Árva János szerint az oktatásban a legnagyobb feladat a félelmek lebontása: „a félelmekből adódóan a karok nagyon merevek. Tele van paradoxonokkal a kerékpározás, minél jobban fél valaki, annál rosszabbul fog menni, el kell lazulni ahhoz, hogy kiadódjanak azok a fizikai tulajdonságok, amik ennek a szuper, kétszáz éves találmánynak a sajátja.

de ahhoz el kell lazítani a kezemet, ha ezek megvannak, akkor már nagyon könnyű.” Balesetek nem szoktak előfordulni János szerint az oktatás során: „néha eldőlnek, de ütközés nincs. Aki nem húzza be a féket, ha megáll, száz százalék, hogy el fog esni. Egy megállásnál, ha az ember előbb teszi le a lábát, minthogy megállna a bicikli, akkor beleakad a pedálba a lába, a támaszkodás nem megy, mert van egy előre irányuló vektor is a sebesség miatt. Egyébként van elsősegélyképzésem, viszek készletet is, de még nem kellett használni.”

Árva János éppen Heninek magyarázza, hogy mire kell figyelni, amikor hátranézünk biciklizés közben: „a test mozoghat, de a kar nem, a trükk az, hogy a kar egyenes marad. A mi fejünk 90 fokban fordul, a baglyoké 270 fokban, de mi nem vagyunk baglyok, kéne még 90 fok. Ezt vállal tudom megcsinálni, de úgy, hogy nem mozgatom a karommal a kormányt, csak behajlítom a kezem.

és úgy nézünk hátra.”

Heni kedvét egyébként egy gyerekkori élmény vette el a kerékpározástól: „gyerekkoromban bringáztam, de beleestem egy nagy árokba, apukámék meg nem ültettek fel újra a biciklire, háromszor-négyszer megpróbáltam, de nem sikerült, féltem. Most akkor a nulláról kezdjük el újra, anno nem tudtam kanyarodni se, csak nagyon nagy ívben.

János látható elhivatottsággal végzi munkáját, ez számára intellektuális kihívást jelent: „rátaláltam egy olyan szakmára, ami kellően motiváló. Amikor látom a fülig érő mosolyt, akkor tudom, hogy egy olyan élményt adok át, ami egy életre szóló lehet,

Az eredmény az, hogy innentől kezdve el tudnak menni a barátokkal kirándulni, kinyílik egy új világ, nem kell szégyenkezniük többé. És persze ez jó a társadalmunknak, a földnek, a környezetnek, a fenntarthatóságnak is.” Itthon nincs felnőtteknek szóló amatőr kerékpároktatásra képzés, csak a Testnevelési Egyetemen van egy kerékpáros sportoktató képzés: „én Londonban végeztem, ahol rengeteg kerékpáriskola létezik, itthon egyedül vagyok tudomásom szerint, cycling instructor a titulusom”.

Annak, hogy valaki miért nem tud felnőttként kerékpározni, rengeteg oka lehet: „nagyon sok bel-budapestinek nincs rá szüksége, ha valaki itt lakik a Horváth Mihály téren, egyébként meg hol is tudna biciklizni? El kell menni az Orczy-parkba, de oda el kell tolnia.

és miután a tömegközlekedéssel eljut mindenhová, nem is érzi szükségét. Van, akinek volt egy rossz élménye, egy esés, egy baleset, akkor meg azért nem mer felülni. Ha hatévesen nem tanítanak meg valakit, tízévesen, kiskamaszként ezt már cikinek tartja, a szüleihez, kortársaihoz meg szégyell odafordulni, fiatal felnőttként már talán megkéri a havert, hogy tanítsa meg, de ő meg nem tudja, mert ehhez azért kellenek skillek.”

Közben átbrummog a téren a Nilfisk 2250 City Ranger típusú takarítógép, név szerint Cuki, aki új nevét éppen a múlt héten kapta kerületi óvodásoktól; láthatjuk, nemcsak a bringaoktató dolgozik szombaton is. Feltűnő volt a férfi nem teljes hiánya az oktatáson, Jánosnak erre is van egy elmélete: „remélem, nem vagyok szexista, de szerintem

és akkor azon szeretnének is javítani. A férfiak meg macsók, inkább megindokolják, megmagyarázzák, hogy nekik nem is kell a bringázás, meg hogy igazából nem is olyan jó dolog ez a biciklizés.”

A kurzus része a KRESZ főbb szabályainak megismertetése is: „például itt, a Hock János utca elején, ahol elég széles a sáv, sokan azt hiszik, hogy egy ajtónyitásnyi távolságra kell elmenni a parkoló autók mellett, de így annyi helyet hagy a bringás, hogy épp elfér mellette az őt megelőző autó. Így azonban nem lesz biztonságos az előzési távolság, szabálytalan is, meg rossz érzés, hogy öt centire megy el az autó.

és a kanyar után, ahol már nincs parkolósáv, húzódok ki az út jobb szélére. A 2010. január 1-jén hatályba lépett KRESZ-módosítás teszi ezt lehetővé, ami eltörölte a kötelező szoros jobbra tartást, ezért közlekedhetnek a bringások sávot foglalva középen.”

A tunéziai Nessrine elmondta, hogy önkéntesként dolgozik a Mira egyesületben, ott hallotta, hogy vannak ilyen képzések, például a Menedék egyesület programja, ahol menekült nőket tanítottak kerékpározni. Nessrine számára nagyon fontos élmény az oktatás, mert korábban nem hitt önmagában: „nem bíztam magamban. Most már látom a különbséget, hogy igen, most már tudok biciklizni, és tetszik is.” Arra a kérdésre, hogy miért nem tanult meg korábban biciklizni, azt válaszolta, hogy maga sem tudja pontosan. Tunéziában az édesapja már iskolás korában vett neki egy kerékpárt, de soha nem mert ráülni. Testvérei mind megtanultak biciklizni, ő azonban mindig félt. „Minden a fejemben volt. Attól féltem, hogy valami hozzáér a bőrömhöz, megsérülök vagy eltörök valamit.”

Hasonló érzései voltak az autóvezetéssel kapcsolatban is. Bár van jogosítványa, Tunéziában és Magyarországon sem vezet rendszeresen. Édesanyja gyakran biztatja, hogy üljön autóba, de ő általában visszautasítja. Ennek egyik oka szerinte a tunéziai közlekedési kultúra. Azt mondta: „Az emberek nem tartják be a szabályokat. Nem olyan, mint itt.

– nevet a lány. A beszélgetés során többször hangsúlyozta, hogy a legnagyobb akadály nem fizikai, hanem lelki természetű. Egy autóvezetési élményt felidézve elmondta, hogy amikor embereket látott maga körül, annyira megijedt, hogy még a pedál használata is nehezére esett. Ebből arra következtetett, hogy problémái elsősorban pszichológiai eredetűek: „Pszichológia az egész, soha nem volt komoly balesetem, mégis erősek a félelmeim.” Legfontosabb számára az önbizalom építése: „senki sem tudja helyettem legyőzni a félelmeket, ezt a munkát nekem kell elvégezni. Motiválnom kell magam. Azt kell mondanom magamnak: meg tudom csinálni! Meg tudom csinálni!” – mondja mosolyogva Nessrine.

Fotók: Huszár Boglárka