Amikor megérkeztünk a Százados útra, a rádióból áradt a zene, kiöltözött vendégek jelezték, hogy itt bizony egy rendes születésnapi buliba csöppentünk bele – kaptunk kávét, süteményt, szendvicset, kínáltak borral. Szarvas Koppány Bendegúz, a Századosnegyed momentumos képviselője pár szó kíséretében átadta Edit néninek a csokrot és az ilyenkor szokásos hivatalos emléklapot, majd elkezdtünk beszélgetni.
90 év Magyarországon, amelynek jelentős része a XX. századra tehető, sosem egyszerű. A remek formában lévő, energikus Dedics Lászlóné első mondata mégis az, hogy „szép életet éltünk”. Aztán elkezdte sorolni, mit és merre dolgozott, hallgatni sem kevés. Továbbtanulni is csak munka mellett tudott, emellett esküvője után idős apósáról és kislányáról is gondoskodnia kellett. Férje pedig egy idő után szintén megbetegedett: őt 22 évig ápolta.
Ez már elég lenne két életnek is, de emellé még jöttek a klasszikus pénzkereső munkák. A tisztviselőség után rövidáruüzletet nyitott a Hungária körúton, ami átköltözött később a Népszínház utcába. Egészen a nyugdíjig, aztán két teljes napig nem dolgozott semmit (belekezdett egy lakásfelújításba), ám megint hívták és ment, ezúttal a bankszektorba. De baj lett az üzlettel, ami családi tulajdonban maradt, ezért oda is be kellett szállnia ismét, majd varrodát nyitott – a munka mindig megtalálta.
„Munka” – ez volt a válasza arra a kérdésre is, hogy szerinte mi a hosszú élet titka. Ja, mert hát lakásfenntartó szövetkezetben is dolgozott hatvan éven át – 17 frissen Magyarországra menekült görög családdal kezdték. „Amit csináltam, hála istennek, mindig szerettem.” Említettem már, hogy a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdekképviseleti Szövetségének (KISOSZ) budapesti csoportját is képviselte közgyűléseken és kongresszusokon?
Mindezt pedig a viharos XX. században. Edit néni édesapja szanitéctiszt volt, egyszer ráomlott egy háromemeletes ház, csoda, hogy életben maradt. Aztán szovjet hadifogságba került, majd miután hazatért, három évig betegeskedett, a felesége gondoskodott róla. A háború idején Budapesten Edit néni nagyapja seprűnyélből és fenyőágakból eszkábált karácsonyfát. „Akkor kaptam három könyvet a családtól karácsonyi ajándéknak, és én olyan boldog voltam.” Edit néni emlékszik az ostrom utáni feliratokra is, mint „Le a feketézőkkel!” (eladásra kínáltak mindenfélét az utcán) vagy „Le a vetkeztetőkkel!” (a nagy szegénységben emberek egyszerűen elvették mások ruháját). És amikor véget ért a második világháború? „Vadidegenek borultak egymás nyakába és sírtak. Sírtak az emberek, hogy megmaradtak, élve maradtak, mert csak hajszálon múlt a dolog.”
1956 is keserves volt a sok szenvedéssel és halállal – sortűz a Baross utcán kenyérért sorban állókra, pincébe remegő kézzel érkező szovjet katonák, halálfélelem. Vagy viccesen groteszk helyzetek: a Baross utcában ellőtték a tetőt. „74 négyzetméteren hiányzott a háztető. Ha kint csöpögött az eső, a lakásban folyt a víz. De mi fiatalok voltunk és boldogok, és ahogy csurgott be a víz, különböző edényeket raktunk oda. És a zongorán megnéztük, hogy milyen a hangja, ahogyan csöpög a víz. A húst esernyő alatt vettem ki a sütőből, mert ömlött a víz.”
És ha még nem említettem volna, Edit néni zongorázott is nekünk, mert azt is jól tud. Gyerekkora óta tanult zongorázni, náluk családi hagyomány volt, hogy a gyerekek foglalkozzanak zenével. Ráadásul a keresztapja 42 éven át volt az Operaház jelmez-főruhatárosa, úgyhogy sokszor vitte be az Andrássy útra, ott is rengeteg zenét hallgatott. Amikor eljöttünk, csak akkor kezdődött az igazi ünneplés – ahogy elnézzük Edit nénit, a 100. születésnapján is simán meglátogatjuk.
Fotók: Huszár Boglárka
