„Amikor a gyerekek hazamennek a Tanodából, otthon azt mesélik, hogy »egész végig játszottunk«. Aztán jön a szülő, hogy de hát mi nem is tanítjuk a gyerekét, pedig arról volt szó!” – foglalja össze viccesen a módszertant Vanó Klaudia, a Kesztyűgyárban működő Zsendülő Tanoda szakmai vezetője.

A hátrányos helyzetű, aluliskolázott családokban élő gyermekek fejlesztésére, felzárkóztatására kidolgozott országos tanodaprogram helyi intézményét egy nyertes pályázat keretében már tavaly év elején indítania kellett volna az előző vezetésnek, de ez nem történt meg. Az új vezetés a pályázaton nyert összeget visszafizette és idén elkezdte a tanoda szabályos szervezést, a gyerekek toborzását, az iskolákkal való kapcsolat kiépítését, a tanoda működtetését. Jöttek a gyerekek délutánonként, aztán jött a járványhelyzet, és be kellett zárni.

Ezeknél a családoknál az online oktatást különösen nehéz volt beindítani, de hellyel-közzel sikerült. Majd jött a rendelet a járványhelyzet végéről, újra lehetett nyitni, és azóta ismét járnak a gyerekek, a korábbiak közül is, de újak is jöttek. A látogatásom az egyhetes nyári napközis tábor utolsó napjára esett, a Várbeli sétáról kísértem vissza a kerületbe a csoportot. Voltak a héten Gödöllőn, Szentendrén és Budapest néhány nevezetességénél.

„Fogsz majd engem tanítani? Taníts majd!” – fogta meg a kezem egyszer csak egy vékony, csöpp kislány a Halászbástyán. Elmesélte, hogy most volt elsős, de megbukott. Vanó Klaudiától tudom meg: nem elég, hogy nagyon nagy szegénységben él, de el is váltak a szülei, és míg az édesapja nagyon támogatja, hogy a kislány a tanodába járjon, addig az édesanyja kevéssé bízik ismeretlen emberekben, intézményekben. Végül szerencsére elérték, hogy a kislány rendszeresen jöjjön a tanodába. Látok nagyobbacska gyerekeket is a csoportban, egy részük kifejezetten Rézműves Anikóhoz, a tanoda egy másik munkatársához ragaszkodik. Ő korábban az Iványi Gábor-féle óvodában dolgozott, és az onnan kikerült, ma már akár felsős gyerekeket ő hívta a tanodába, mert a jó kapcsolat megmaradt. Vannak nagyok és fiatal felnőttek is, ők tanodás kollégák és volt tanodások.

Egy idősebb hölgyről pedig kiderül, ő Klaudia édesanyja, Vanóné Raffai Terézia. „Amit tudok, mindent tőle tanultam. Neki 40 éves tapasztalata van” – mondja a szakmai vezető. Teréz Hatvanban működtet tanodát, évtizedek óta tanodázik, és itt a fiatal felnőttek között is van olyan, aki hozzá járt 8–9 évet, most pedig önkéntesnek jött a táborba. Egyikük, Arnold, a Kesztyűgyárba visszaérve mesél magáról, de az ebéd és a rövid csendespihenő után újra erőre kapó gyerekek zsivajától már alig hallani, amit mond. Épp a Kesztyűgyár előtti téren folyik a tréfás csapatverseny, kötélhúzás, célba dobás, egyéb ügyességi feladatok, de persze a végén minden csapat nyertes lesz. Arnold szavaiból kiderül, hogy nagyon sokat adott neki a hatvani tanoda. Amikor bekerült, szinte mindenből bukásra állt. 

A tanodában időben észrevették, hogy ügyesen táncol, és szeret is táncolni, úgyhogy a bukás elkerülése mellett kifejezetten figyeltek arra, hogy ezt a készségét fejleszteni tudja, és ezáltal erősödjön az önbizalma. Ez visszahatott a tanulmányaira is: ősszel kezdi a Magyar Táncművészeti Egyetem második évét. Hatvanban él és naponta jön Budapestre. A tanév alatt az egyetemre, most pedig önkéntesnek a tanoda nyári táborába, hogy visszaadjon valamit abból, amit kapott.

Szöveg: Gaal Ilona; Fotók: Huszár Boglárka