Híres magyar cigányzenész családban született, Kalla Éva és Fátyol Tivadar gyermekeként. Művészek közt nőtt fel, a roma identitás mára történelmi személyiségei, mint Choli Daróczi József író vagy Szentandrássy István festőművész családi barátok voltak. Milyen útravalót kapott az élethez?

A szüleink soha nem erőltettek ránk semmit. Én zongorázni akartam, Kamilla húgom csellózni, és amikor abba akartuk hagyni, abbahagytuk.

Szentandrássy Istvánra nem csak közeli barátként, mesterként is tekintettünk. Tanultam tőle művészetről, életről, de humort, könnyedséget, törődést is. Egyszer egy mesterkurzusára is elhívott minket, nem mintha festőművészek lettünk volna, csak hogy tanuljunk a többiektől meg tőle. Élete végéig szinte napi kapcsolatban voltunk.

Az édesapámra azonban nem mint művészemberre gondolok, a szüleimre úgy tekintettem, mint minden gyerek, hogy ők a legcsodálatosabbak a világon.

Balázs Zoltán rendező a Maladype Színház alapítása kapcsán mondta: „az élet elém sodorta őket, a Fátyol lányok voltak az elsők, Fátyol Tivadar csodálatos tehetségű lányai”. Akart színésznő lenni?

A szerb származású Dragan Ristić alapított Budapesten egy roma nyelvű színházat, a második előadás rendezésére kérte fel Balázs Zolit, aki meghívott, hogy csatlakozzam hozzájuk. Később a húgomat, Kamillát is meghívta, a második közös előadás után alakultunk társulattá. De nem kívántam színész lenni, tudtam, hogy nem szeretnék a Színművészeti Főiskolára járni, nem is jelentkeztem oda, bár az egyetemi éveim alatt is végig játszottam a Maladypében, amikor a Bárkában, majd a Thália Színházban volt a bázisunk.

Akkor a látszat ellenére mégsem olyan egyenes ez a pálya?

A Fazekasba jártam általánosba, de az a reál fókuszú iskola nem nekem való volt. Voltunk páran deviánsok, akikből művész lett, mint az énekes Torres Dani, s nem orvos, ügyvéd vagy matematikus, mint általában a többiekből. Egyébként sem szerettem iskolába járni, gimnáziumba sem. Az Anna Frankba jártam a Bérkocsis (ma Scheiber Sándor) utcába. A szüleim azért írattak be a zsidó gimnáziumba, mert közel volt és biztonságos közegnek gondolták. Szerettem az osztálytársaimat, jó volt a légkör, de nem nagyon jártam be, ki is rúgtak.

Ez a rakoncátlanság miből fakad?

A mai napig nehezen viselem, ha azt érzem, keretek és szabályok közé akarnak szorítani, hogy azt akarják, ugyanolyan legyek, mint mindenki más.

Emlékszem, általános iskolában kötelező volt az a ronda műanyag kék köpeny. Ettől elsősként annyira befeszültem, hogy egyszerűen nem bírtam fölvenni, nem tudtam így besorolódni. Végül az édesanyámnak megengedték, hogy varrasson nekem saját köpenyt. Vászonból volt, piros szalag a szélén, más volt, mint a többi. Én ettől éreztem magam önazonosnak, amit persze nem néztek jó szemmel a többiek. Ez a történet eléggé szimbolizálja a lelkületemet.

Ahol be akarnak skatulyázni, szabályok közé szorítani, olyat akarnak velem csináltatni, amit nem szeretnék, onnan menekülök. Nem szeretem az egyformaságot, a hétköznapiságot sem a magánéletben, sem a munkában.

De miért éppen arab szakra jelentkezett?

A harmadik gimnáziumi év végén adtak nekünk egy papírt, hogy töltsük ki, hova akarunk jelentkezni egyetemre. Én mondtam, hogy nem tudom, de azt mondták, valamit muszáj beírni. Dacból kiválasztottam az első dolgot a listán, és beírtam az arab szakot. Aztán véletlenül összefutottam egy általános iskolai osztálytársammal, aki mesélte, hogy a nővére barátja arab szakra jár, ez megragadt bennem és utánanéztem, hogyan is lehet oda bekerülni. Megtetszett, elkezdtem készülni rá, mert egy év előtanulás szükséges volt, alapszinten kellett tudni arabul. Végül felvettek.

Mit kapott az arab tanulmányoktól?

Az arab kapcsán kezdtem el utazni. Damaszkuszban éltem egy évig, ott találkoztam a férjemmel is, aki közel-keleti tanulmányokat végzett Berlinben. Azóta is a legközelebbi barátaim egy része az a szíriai csapat, akikkel ott megismerkedtem. Az arab nem múlt el az életemből, mert a férjemnek, Máté Bencének is, aki dokumentumfilm-rendező, ez a szakterülete. Bejártuk a Közel-Keletet, éltünk Egyiptomban is két évet. Nagyon sokat ad az emberhez, ha minél több kultúrával találkozik és ismerkedik meg közvetlen közelről, első kézből kap információt.

Hogyan lett a filmezés meghatározó az életében?

A maladypés időkben kezdtek hívni filmekbe és kisebb projektekbe itthon. Amikor eljöttem a társulattól és Berlinbe költöztem, azt gondoltam, nem fogok többet játszani, még elég fiatal vagyok, hogy kitalálhassam, mit fogok csinálni.

A Tháliában ismertem meg az olasz vendégrendezőt, Claudio Collovàt, akivel fantasztikus élmény volt dolgozni, a próbák alatt barátok is lettünk. Amikor megtudta, hogy eljöttem a Maladypéből, rögtön meghívott Palermóba az előadásában játszani. Aztán ott ragadtunk egy jó fél évre, egy filmet is forgattunk. Visszatérve Berlinbe az ottani főiskolások hívtak diplomafilmekbe játszani, egy német filmnek pedig a főszereplője voltam. Aztán az egyik dolog jött a másik után, mint ahogy az lenni szokott.

A filmezes sokkal kötetlenebb, csak egy bizonyos időszakra szól, míg a színház helyhez kötött, egy próbaidőszak legalabb hat hét, plusz a havi előadások, az én életmódom mellett ez nem lehetseges. 

Az utóbbi években nagy nemzetközi produkciókban is szerepel. Játszott a Brutalistában, legutóbb pedig Nemes Jeles László Árva című filmjében. A filmes adatbázis szerint 34 filmben volt szereplő eddig.

Szívesen játszom, ha valami tényleg érdekel. Nem kapok sok ajánlatot, és megválogatom, mit vállalok el.

Amire eredetileg a Brutalistába hívtak, nem passzolt hozzám. Mondtam is a casting directornak, fölösleges ezzel próbálkozni, de ha azért hív, hogy legyen elég anyag, amit meg tud mutatni a rendezőnek, szívesen megcsinálom a castingot, hogy kisegítsem őt, de nyilván nem fogom megkapni a szerepet, mert nem nekem való. Ebben igazam is lett, viszont amit csináltam, megtetszett a rendezőnek, úgyhogy írt egy pici szerepet nekem, ez lett a Madame, aki még csak nem is mellékszereplő, egy jelenetem van a filmben Adrien Brodyval, egy pár mondatos dialóg.

Nemes Jeles László előző filmjébe, a Napszálltába is kaptam egy szerepet, de ez akkor más munkákkal ütközött, és végül nem tudtam velük forgatni. Az Árvába 4-5 körös, sok hónapos castingon választották ki a casting directorral, Zsabezinkij Évával a szereplőket. Az Árva egyébként Magyarországon forgott, mint minden filmje Lászlónak, de a Brutalistát is nagy részben itt vették fel, mindkettőt józsefvárosi helyszíneken is.

Józsefvárossal milyen a viszonya?

Nosztalgikus. Mindig is szerettem, főleg a Mátyás tér, Magdolna utca, József utca, Baross utca környékét, a Rákóczi teret. De hát laktunk a Práter utcában, a Vasas köznél, a Mária utcában születtem. Minél idősebb vagyok, annál kedvesebb nekem, szeretek idejárni az anyukámhoz, s amikor egyedül vagyok itthon, sokszor nála alszom. Szeretek ott felébredni, lemenni a Gutenberg térre kávézni.

Jó ideje filmcsinálóként is jelen van a szakmában. Az adatbázis szerint 18 filmnek volt már casting directora – szereplőválogatója, szereposztó rendezője, aki a színészek kiválasztásáért felel –, de producerként és íróként is dolgozott.

Igazából színészként semmiben nem éreztem fantasztikusan magam. De nagyon szeretek például a Buharov testvérekkel dolgozni, mert színészként az a szabadság, ahogy ők léteznek, nekem nagyon fekszik.

A casting directorságot érzem leginkább a hivatásomnak. Németországban kezdtem el, itthon is dolgoztam pár magyar filmen, és sok nemzetközi filmen. Rövid idő alatt értem el sikereket ebben, nem is tudom, hogyan mondjam szépen, hogy ne tűnjek nagyképűnek. Független casting directorként a világ minden pontján dolgozom. Most jelöltek a Semiramis – Excellencing in Casting díjra egy dán film castingjáért, s ha nem is én vagyok az esélyes, ez önmagban kitüntetés.

Eleinte csináltam reklámot, amerikai filmet, netflixes sorozatot, HBO-s filmet, de igazán európai művészfilmet szeretek csinálni. Gyakran korai fázisban ott vagyok a rendező mellett, akár ​már az írásnál együtt dolgozunk és ötletelünk a karaktereken. Emlékezetes munka volt ilyen szempontból a Fekete pont. Még nem volt meg a teljes forgatókönyv, amikor elkezdtünk Szimler Bálint rendezővel dolgozni és potenciális szereplőket meghívni a stúdióba castingra. Bálintot nagyon inspirálták ezek a tapasztalatok. A casting helyzetekből bontakozott ki egy csomó dolog, és azokra az emberekre írta a szerepeket, akiknél egyértelmű volt, hogy szeretnénk velük dolgozni.

A Blue Heron című kanadai film az egyik utolsó munkám, ami elég nagyot megy, minden fesztiválon sorra nyeri a díjakat. De idén dolgoztam casting directorként Ruben Östlunddal is egy nagyszabású produkción (The Entertainment System Is Down), ő a Lavina és az A négyzet rendezője. Magyarországon Horvát Lili szintén nemzetközi filmjét castingoltam, amerikai, német, balkáni és magyar szereplőkkel. Legközelebb Mundruczó Kornél új filmjén fogok dolgozni, szintén nemzetközi casting lesz, főleg grúz és örmény szereplők lesznek, de remélem, magyarokat is tudok majd delegálni.

Fotók: Mile Máté