Giorgio Perlasca 1910. január 31-én született az észak-olasz Comóban; Triesztben, Padovában és a közeli Maserában nőtt fel. Neveltetése során őt és öt testvérét is arra tanították, hogy minden ember egyenlő. Ennek ellenére rajongott Mussoliniért, és fiatalon csatlakozott az olasz fasiszta mozgalomhoz. 1935-36-ban a második olasz-etióp háborúban is részt vett, majd Spanyolországba ment, hogy a polgárháborúban Franco tábornok oldalán küzdjön a fasiszta olasz expedíciós haderő, a Corpo Truppe Volontarie (Önkéntes Csapatok Testülete) kötelékében.

Szolgálataiért kitüntetést is kapott, Francótól pedig egy olyan hivatalos dicsérő levelet, mely dokumentum a világ bármely országában védelmet nyújtott a számára a spanyol követségen. Ezt amúgy valamennyi Franco oldalán harcoló olasz katona megkapta.

Perlasca a hazájába visszatérve azonban már nem támogatta a fasizmust, miután megtudta, hogy országa szövetségre lépett azzal a Németországgal, mely ellen Olaszország az első világháborúban még harcban állt. Nyíltan ellenezte az 1938-as antiszemita törvényeket is. Perlascának sok zsidó barátja volt, és egyre inkább elborzasztotta és felháborította a náciknak a zsidók elleni brutális fellépése. Ezért kiábrándult a fasizmusból, és a fasiszta párttal is szakított.

A szakmáját illetően kereskedő Perlasca a második világháborúban az olasz SAIB (Élőállat Export-Import Vállalat, Róma) cégnél dolgozott, ahol azt a megbízást kapta, hogy a balkáni olasz hadsereg részére szerezzen be húst. Ezért Kelet-Európába küldték, többnyire a Balkánon – Zágrábban és Belgrádban – dolgozott, majd 1942-ben Magyarországra került, 1943-tól Budapesten tartózkodott. Fél éven át a mai Belgrád (akkor Ferenc József) rakparton a Kék Duna panzióban lakott, irodája pedig a Astoria szálló hatodik emeletén székelt.

Budapesten érte a hír, hogy Olaszország fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, a németek pedig megparancsolták minden Magyarországon lévő olasznak, hogy térjen haza abba a Salói Köztársaságba, mely Észak-Olaszországban Hitler bábállama lett Mussolini vezetésével. A királypárti Perlasca azonban ezt visszautasította és maradt. Leállíttatta vállalata minden Olaszországba irányuló szállítmányát, nehogy a náci Németország lefoglalja a vasúti kocsikat hadizsákmányként. Majd amikor a nyilasok 1944 márciusában Budapesten átvették a hatalmat, bujkálni kényszerült, de elkapták és vidékre internálták: a Kékesen, majd Csákánydoroszlón, a Batthyány-kastélyban tartották fogva. „Nem voltam sem fasiszta, sem antifasiszta, de náciellenes voltam” – nyilatkozta később Perlasca erről az időszakról.

Aztán Budapestre, a spanyol követségre ment, hogy kihasználja a lehetőséget, melyet egykori dokumentuma biztosított.

– Miben segíthetek, Giorgio? – kérdezte Perlascát 1944 őszén Ángel Sanz Briz spanyol diplomata a követségi dolgozószobájában. Perlasca spanyol papírokat kért, mire a diplomata azt mondta, kormányhatározat nélkül nem tehet semmit. Majd pár perc múlva visszatért, és hozott egy spanyol útlevelet és állampolgárságot igazoló okiratot.

Egyúttal megbízta Perlascát, aki ezután már a Jorge keresztnevet viselte, hogy segítsen menteni a szefárd zsidókat, nekik állítottak ki védlevelet, mint akiknek a rokonai Spanyolországban élnek. Így indult az a nagy zsidómentő akció, amelyben 5000-5500 ember életét mentették meg.

Sanz Briznek november végén el kellett hagynia az országot, Perlasca ekkor beköltözött a követségi épületbe és spanyol konzulnak adta ki magát. A magyar alkalmazottak látásból már ismerték, hittek neki. A spanyolok elvitték magukkal a pecséteket, de a levélpapírok ott maradtak. A bélyegzők pótlásán „könnyű volt segíteni” néhány óra alatt, megbízólevelet és madridi táviratot hamisítva magának bement a nyilas belügyminiszterhez, Vajna Gáborhoz, hogy jelezze, az elesettek és üldözöttek érdekében dolgozik kormánya nevében, és ha munkáját akadályozzák, akkor Spanyolországgal húz ujjat a nyilas vezetés.

Nem csupán védett spanyol házakat hozott létre és papírokat adott, hanem anyagilag is támogatta a gettóban élőket a saját pénzéből, megszervezve ellátásukat is, ha tehette. A diplomaták általában protokolláris ügyekben igyekeztek eljárni, nem úgy Perlasca – vagy a Józsefvárosból tevékenykedő svéd Raoul Wallenberg – aki embereket szabadított ki rendőrségi cellákból, pályaudvarról vagy nyilas házakból, gyógyszert szerzett, menleveleket állított ki – „tette a dolgát”.

A spanyol papírok voltak a legjobbak. Ha kellett, Perlasca személyesen ment el a téglagyárba a „spanyolokért”, de mert kevesen voltak, a teherautóra azokat is feltuszkolta, akik semmiféle iratokkal nem rendelkeztek. Amikor 1989-ben faggatták erről, így nyilatkozott:

„Nem tudtam elviselni az állatok módjára megbélyegzett emberek látványát. […] Nem voltam képes elviselni a gyermekek legyilkolásának képét. Ön mit tett volna az én helyemben?” Arra a kérdésre, hogy miért kockáztatta az életét, csak azt felelte, hogy emberszeretetből, mert mindig hívő keresztény volt.

A Giorgióból Jorgévé vált Perlasca december 1-jétől január közepéig irányította a követség tevékenységeit. Naplójegyzeteiből derült ki, milyen rizikós helyzeteket is bevállalt. Nem is tudott jól spanyolul, szerencsére a nyilasok sem. Többször keményen tárgyalt a Szálasi-kormány minisztereivel, Kemény Gáborral és Vajna Gáborral, akiket korrumpálni sem volt rest, ha szükség volt rá. A nyilas belügyminiszter maga is kért tőle papírokat, több nyilas is védlevélért folyamodott hozzá. Napi kapcsolatban volt a rendőrséggel, csendőrséggel és a Nemzetközi Vöröskereszttel is.

Január 16-án elhagyta a követséget, amikor a Vörös Hadsereg átvette a környéken az irányítást. Többször is igazolnia kellett magát, egyszer ki is rabolták, majd internálták. 1945 májusában aztán sikerült hazautaznia, a Keleti pályaudvarról indult a vonata, ahová sok olyan ember kiment elbúcsúztatni, akiket ő mentett meg.

Amikor 1946-ban felmerült a magyar–olasz diplomáciai kapcsolatok újrafelvételének gondolata, Perlasca egy tervezetet nyújtott be az olasz külügynek, és szeretett volna végre hivatalos diplomataként visszatérni Budapestre, de nem kapott lehetőséget. Csak egy vállveregetést kapott az olasz miniszterelnöktől. Majd 1947-ben egy levelet Budapestről, hogy kitüntetnék, de ebből aztán nem lett semmi, mert mégsem akarták Franco tábornok volt katonáját az országba engedni. Utána már nem is igen keresték.

Az olasz Wallenbergnek is nevezett Perlasca szívrohamban hunyt el 1992-ben padovai házában. Sírkövén a neve és a dátumok mellett héberül ennyi áll: „Egy Igaz ember a népek között.”

Perlasca emlékezete

Giorgio Perlasca nemes tetteiről sokáig alig tudott a közvélemény. Bár mesélt kalandos életéről, nem nagyon dicsekedett vele, és amikor elmondta, nemigen hittek neki vagy nem fordítottak rá kellő figyelmet. Bár az 1960-as években az Eichmann-per kapcsán egy olasz újságíró megírta történetét, valahogy akkor sem keltett komolyabb érdeklődést. Pedig még a per idején rá akarták venni, hogy tanúskodjon Eichmann mellett, de erre ő nem volt hajlandó. A zsidódeportálások egyik fő szervezőjével úgy került egyébként kapcsolatba, hogy Eichmann fenyegető tiltakozása ellenére emelt ki Raoul Wallenberg közreműködésével egy tizenéves ikerpárt a haláltáborba tartó vonatról, megmentve őket a szinte biztos haláltól.

Perlasca története akkor vált ismertebbé, amikor az 1980-as években néhány általa megmentett emigráns magyar zsidó a nyomára jutott és meglátogatta őt Padovában. Az akkor már 80 körüli férfi valóban ünnepeltté vált, megkapta azt az elismerést, amit addig nem. 1988-ban megkapta a Világ Népeinek Igaza kitüntetést. A hálás zsidó túlélők – többek közt a történész dr. Schmidt Mária ajánlásával – javasolták magyarországi elismertetését is Perlasca tetteinek, így még ugyanabban az évben a Magyar Népköztársaság aranykoszorúval díszített Csillagrendje kitüntetést adományozta Giorgio Perlascának, aki azonban betegsége miatt akkor nem tudott elutazni, de következő évben Straub F. Brúnó, az Elnöki Tanács elnöke a parlamentben fogadta őt. A következő évben az amerikai Raoul Wallenberg kitüntetéssel honorálták tetteit, de Olaszországban és Spanyolországban is kitüntették. Legbüszkébb azonban annak az Izraelben élő magyar zsidó nőnek a levelére volt, aki ezt írta neki: „Ön megmentette két rokonomat és velük együtt az emberekbe vetett hitemet. Azt a hitet, amely akkor eltűnőben volt…”

– nyilatkozta ekkor szerényen, elhallgatva azt, milyen kockázatnak tette ki saját életét is.

Az utókor tisztelete jeléül Perlasca Padovában emléktáblát kapott a városháza falán, és egy parkot is elneveztek róla nem messze onnan, ahol élt. 1993-ban a Szent István parkban emléktáblát állított közösen a Mazsihisz, Budapest, valamint a 13. kerület önkormányzata és a Magyar Külügyminisztérium. Ez egy olyan ház falára került, mely védettségét ugyancsak az olasz embermentőnek köszönhette.

Az első jelentősebb könyv Perlascáról Elek László 1989-es dokumentum-montázsa, Az olasz Wallenberg. Enrico Deaglio újságíró 1991-ben született bestsellere, A jótett egyszerűsége (La banalità del bene: Storia di Giorgio Perlasca) 1997-ben jelent meg magyarul. Ebből film is született Perlasca – Un eroe Italiano (Egy igaz ember története) címmel, Ennio Morricone zenéjével. Alberto Negrin olasz-magyar-francia koprodukcióban készült filmjét 2002-ben mutatták be. A mozifilmet 2001-ben 10 héten át forgatták Budapesten, Luca Zingaretti főszereplésével, s a francia Matilda May mellett olyan neves magyar színészek tűnnek fel benne, mint Cserhalmi György, Szacsvay László, Stohl András, Tordy Géza, Rudolf Péter, Garas Dezső, Bezerédi Zoltán, Kolos István, Reviczky Gábor vagy Ónodi Eszter.

Az olasz kereskedő emlékét őrzi a Giorgio Perlasca Kereskedelmi, Vendéglátóipari Szakközépiskola és Szakiskola Kőbányán, mely 1997-ben vette fel a nevét, itt is kapott emléktáblát és 2002 áprilisában felavatták első magyarországi szobrát is, ahol az olasz nagykövet és Giorgio Perlasca fia is megjelent.

Perlasca neve Budapesten a Dohány utcai zsinagóga kertjében fekvő emléktáblán a zsidókat mentők között olvasható. 2016-ban a Giorgio Perlasca fia, Franco által vezetett olasz Perlasca Alapítvány védnökségével indult egy kezdeményezés, melynek keretében 15-18 éves olasz diákok a magyarországi holokauszt-emlékhelyeket és a zsidó történelmi emlékeket kerestek fel.

Az Olasz Kultúrintézet bejáratánál álló mellszobrot 2008 januárjában avatták fel az Emlékezet napján, a mellszobrot Giampietro Cudin szobrász készítette a Banco Popolare Hungary támogatásával.

Perlasca – a már említett Raoul Wallenberg és Ángel Sanz Briz mellett – azon külföldi hősök közé tartozik, akik bátor fellépésének tízezrek köszönhetik életüket Magyarországon. Ne feledkezzünk meg róluk sem: a svájci Carl Lutz, a portugál Carlos Branquinho, a svéd Göte Carlsson, Per Anger, Valdemar Langlet, a pápai nuncius Angelo Rotta és a Nemzetközi Vöröskereszt magyarországi képviselőjeként szolgáló Friedrich Bom, mind „csak tette a dolgát”.

Nyitókép: Nagy Dániel