Powered by RedCircle
Mándy Iván, a huszadik század egyik legjelentősebb magyar prózaírója a harmincas évek Józsefvárosáról is mesél a maga sajátos, néhol szürreális módján, de műveiben megjelenik a kerület hangulata, sőt, konkrét részletei is egészen a nyolcvanas évekig. Szereplői gyakran a nyomorult, kallódó, veszteségben megkeményedett emberek, visszatérő motívum a gyilkosság, erőszak, mindez finom szerkesztéssel, óvatos utalásokkal. Mándy prózája abszolút újító volt a maga idejében, állítja a szerző monográfusa, Darvasi Ferenc, és szövegei talán túl jók ahhoz, hogy a legszélesebb közönséghez eljusson, holott „a második világháború utáni magyar próza egyik legmeghatározóbb alakja”.
„Tisza Kálmán tér, Mátyás tér, Teleki tér. Ifjúságom idején három külön világ. A Tisza Kálmán tér nagyköre a sötétség beálltával meglehetősen fenyegető. Szinte maga az alvilág. De a virágokkal szegélyezett sétányok a szerelmespárokéi. A Mátyás tér szűk kis mellékutcáival a cigányoké. Innen mindig zene hallatszik, látni olykor nem látni senkit. Mintha maga a tér zenélne. A Teleki pedig az árusok tere. Legendás alakok ezek az árusok. Beleveszve egy soha véget nem érő párbeszédbe. Váratlanul megvadulnak. Előkerül a kés? Egymásnak ugranak? Á, dehogy. Összeölelkeznek, elindulnak egy ivó felé.”