Ötven perccel a megbeszélt időpont előtt érkezem. Elnéztem az időt. Nem baj, így legalább meg tudok ebédelni valahol a környéken, talán egy rövid séta is belefér. A Csigába megyek, azt ismerem, szeretem, nincs kedvem új helyet kipróbálni. Spenótos fasírtot eszem majonézes krumplival, félliteres házi meggyszörpöt kortyolok hozzá. Aztán kényelmesen visszabattyogok a találkozó helyszínére. Tegnap megírta az eladó, hogy mégsem jó neki a Jászai Mari tér, zűrös a mai napja, lót-fut a városban, ebédre hazaugrik, de utána rögtön nyargal tovább, szóval az otthona közelében kéne találkoznunk, ebédidő körül. Kértem, hogy mondja meg pontosan, hánykor és hol legyek. „Egy órakor a Scheiber Sándor utca és a Gutenberg tér sarkán, a Rabbiképző épülete előtt.”

Háromnegyed egy, még mindig van negyedórám. Várakozom.

Egy tízdarabos röviditalos pohárkészletért jöttem, ólomkristály, egyedi csiszolású, a salgótarjáni üveggyárban készült jó negyven éve. Előre kifizettem az árát banki átutalással, rá egy órára kaptam egy sms-t: „Átjött.” Most én küldök neki sms-t, hogy itt vagyok, megérkeztem, mostantól bármikor hozhatja az árut. Nem magamnak veszem a poharakat, hanem egy idegennek, aki szombaton szűk körű vendégséget rendezett, egy barátomat is meghívta, ő vitt oda magával. Rettenetesen unalmas társaság, a barátomon kívül senkit sem ismertem, érdektelen cégekről beszéltek irritáló körmondatokban. Kiköltöztem a csöppnyi konyhába, leültem a hokedlire és a telefonomat nyomkodtam. A házigazda felesége egy ponton kijött, hogy pálinkát töltsön a vendégeknek; épp olyan poharakat vett elő, amilyenekre várok. Miután egy tálcán szabályos alakzatba rendezgette őket, bennük az óriási reklámmal beharangozott diópálinkával, vígan megindult a nappali felé. Én ekkor felálltam a hokedliről, és véletlenül, egyetlen suta mozdulattal lesöpörtem az összes poharat a tálcáról. A poharak mind eltörtek, a pálinka elöntötte a konyha kőpadlózatát. Mondtam, hogy rettenetesen sajnálom, nem szoktam ennyire ügyetlen lenni, csak segíteni akartam, át szerettem volna venni a tálcát, udvariasságból, de a kelleténél kicsit nagyobb svunggal nyúltam érte, és ő is pont bemozdult… tudom, szólnom kellett volna, mik a szándékaim, már mindegy… megtörtént. A házigazda nyugtatott, hogy nincs baj, ám a csörömpölésre ott termett férje arcán láttam, hogy van baj. Fogadkoztam, ha kell, a föld alól is előkerítek egy ugyanilyen készletet, feltúrom érte a világot. A férj csak legyintett, ilyet sose szerzek, ez salgótarjáni! Nagyjából három percnyi kutatómunkába telt, mire találtam a neten egy gyűjtőt, aki tízdarabos kiszerelésben kínálta ugyanezt a szettet. Írtam neki, hogy csak nyolc kell. Visszaírt, hogy annyit nem ad. Kell-e a tíz, vagy nem. Kell.

Úgy nézek körbe itt a sarkon, mint aki leltárt készít arról, mit lát.

Balról, a Rökk Szilárdról elnevezett utca felől egy angol gyártmányú luxusautót látok közeledni. Bentley vagy Rolls-Royce, nem tudom, az sem kizárt, hogy Jaguar, nem értek hozzá. Lényeg, hogy ritkán lát ilyen autót az ember Budapesten. Szerény becslésem szerint hatvan- és hetvenmillió forint között lehet újonnan efféle járgányhoz jutni. Halványzölden csillog az őszi napsütésben. Felém közelít. Sofőrje egy körszakállas, hatvanas, dús ősz hajú férfi. Fékez, balra indexel, én a jobbján állok. Az orrom előtt fog bekanyarodni a Kőfaragó utcába. El is kezdi a manővert, de nem tekeri meg teljesen a kormányt, tudniillik kanyarodás közben megpillant egy ismerőst, egy V kivágású, élénkkék pulóvert viselő hetvenes férfit, aki a Gutenberg téri Frakk játszótérről lép ki egy kislánnyal, feltehetően az unokájával. A sofőr rövideket dudál és vigyorogva integet. „Andriskám, a mindenedet!”, kiált a nagypapának a leengedett ablakon keresztül. Közben lassan, szinte lépésben gurul alatta az autó, de nem jó irányba, mert a sofőr félúton abbahagyta a kormányforgatást; kilencven fok helyett negyvenöt fokos szöget zár be az autó a Rökk Szilárd utcával, ami nem lenne veszélyes, ha a kocsi állna, de nem áll, hanem halad. A szemtanúk már látják, hogy baj lesz, akárcsak a hetven körüli Andriska meg az unoka, de a döbbenettől mindenki megkukul, én is, senki sem kiált rá, hogy „Hé!” vagy „Ne!” vagy „Állj meg!”. Az angol luxuskocsit vezető férfi a rég nem látott ismerőssel van elfoglalva, vidáman kurjongat neki, „A szentségit, Andriskám”, közben stabilan, mozdulatlanul szorongatja az alig elfordított kormánykereket, a kocsija meg lassan, de feltartóztathatatlanul gurul – csak épp nem a Kőfaragó utcába, hanem a sarokház felé. Amint a kocsi felszökken a járdára, a sofőr pánikszerűen gázt ad, nem erősen, épp csak finoman, érzéssel. Az autó egy parkolóautomata-oszlop mellett belemegy a sárgára vakolt sarokházba, a földszinti lakás boltíves, kazettás ablaka mellé, egy tábla alá. A táblán Józsefváros címere szerepel a következő szöveggel: Józsefváros védett utcaképe, Gutenberg tér. Jó, hogy a túloldalra, a Rabbiképző mellé beszéltük meg a találkozót, máskülönben nekem jött volna a kocsi.

Az autó az épülethez tapadva áll. A sofőr leállítja a motort, kipattan a kocsiból, és kacarászva az ismerőséhez rohan. „Andriskám, a rohadt mindenedet! Hogy megismertelek azonnal, mi?! Hát mikor láttalak utoljára, mi?” Átöleli rég nem látott barátját, megpaskolja a hátát, de Andriska nem tudja átadni magát az öröm pillanatának, ő a lakóházba fúródott autót nézi. És bár innentől nem hallom, miket mondanak, mozdulataikból könnyen kikövetkeztethető, hogy Andriska a káreseményt kezdi firtatni. Az autós kötelességből odakapja a fejét, hogy megnézze, mire céloz a régi barát, bólint egyet, igen, látja, belement egy házba, de mi ez a kis malőr a sokévnyi viszontlátás elsöprő öröméhez képest? Járókelők gyűlnek a kocsi köré, tanulmányozzák az autóban és a házban keletkezett sérüléseket, mialatt az utca túloldalán a gépkocsi tulajdonosa Andriskához beszél széles gesztusokkal… de csak pár percig, mert a kisunoka folyamatosan nyúzza a nagypapát, hogy induljanak, és a nagypapa szemmel láthatóan nem bírja a nyúzást: jelzi az autósnak, hogy menniük kell. Kiderül, ugyanarra van dolguk, amerre az angolluxusautó-tulajdonosnak, aki természetesen felajánlja, hogy egy darabon elviszi őket. A nagypapa hiába szabadkozik, régi barátja odavonszolja őt és unokáját a Bentley-hez / Rolls-Royce-hoz / Jaguarhoz. Az érdeklődők szétrebbennek. Andriska előre ül, a kislány hátra. A sofőr visszapattan a vezetőülésre, és anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne a gépkocsiban és az épületben okozott kárra, széles mosollyal visszatolat az úttestre. Utasaival elrobog, a sérült luxusautó eltűnik a Kőfaragó utcában. Én pedig várok tovább a tíz darab salgótarjáni pohárkára.

Nyitókép: Nagy Dániel